A Sikeres Székelyföld elnevezésű konferenciasorozat ez évi első rendezvényét Csíkszeredában Hargita Megye Tanácsának székhelyén szervezték meg március 30-án.  A Hargita és Kovászna megye tanácsa által két évvel ezelőtt útjára indított rendezvénysorozat napirendjén ezúttal a helyi termelők és termékeik szerepeltek. A konferencián – többek közt – Már István, a Székely Gyümölcs Egyesület elnöke tartott előadást.

– Úgy értesültem, hogy ön a norvég támogatású Hagyományaink gyümölcsei című projektet mutatta be. Hogyan sikerült megszerezni a norvégok anyagi támogatását ehhez a programhoz?

– Norvégia, bár nem tagja az EU-nak, használja a közös uniós piacot, ezért kötelessége, hogy akár pénzben, akár természetben tagdíjat fizessen. A Brüsszellel való tárgyalások eredményeképpen Norvégia megkapta azt a lehetőséget, hogy direkt ki tudja pályáztatni azokat a pénzeket, melyek felhasználásáról ő dönt, s megkötetheti a szerződéseket, és figyelemmel kísérheti a projektek megvalósítását. 2008-ban hirdetett meg egy pályázatot Romániában Norvégia, melyre közvetlenül lehetett jelentkezni. Ekkor mi benyújtottuk az elképzelésünket a Hagyományaink gyümölcse c. programra, arra, amit már régebben kidolgoztunk. A sikeres bírálati szakasz után kaptuk meg a pozitív választ a norvég alaptól.

„A Magyar Koalíció Pártja számára elfogadhatatlan, hogy Bugár Béla, a Most-Híd elnöke a szlovák köztelevízió 5 perc múlva 12 c. vitaműsorában kifejtette, hogy a Fico-féle állampolgársági ellentörvény megváltoztatásával meg kell várni a magyar alkotmány elfogadását”– áll a párt március 20-ai közleményében.

– Azóta újabb fejlemények történtek az állampolgársági törvénnyel kapcsolatban. Ugyanis március 24-én tárgyalta a szlovák parlament Ficóék ide vonatkozó javaslatát. Ez azt jelenti, hogy kijátszották Bugár Bélát a koalíciós társak? – kérdeztem Berényi Józseftől, az MKP elnökétől.

– Egy részük biztosan, hiszen Ficóék új javaslatát támogatták kormánykoalíciós képviselők is. Tavaly lett volna esély a törvény módosítására, de a kormánykoalíció működése egyre zavarosabb, és ez semmilyen reménnyel nem kecsegtet. Számunkra a legszomorúbb, hogy egy magyar politikus, Bugár Béla, érvekkel látja el a szlovák politikát arra nézve, miért ne módosítsák a törvényt. Azt mondja, ha változik az ellentörvény, akkor szavazati jogot kaphatnak azok a szlovákiai magyarok, akik felveszik a magyar állampolgárságot, sőt választhatók is lesznek. Az, hogy ezzel Bugár érveljen, az teljesen elfogadhatatlan. Eddig egyetlenegy felvidéki magyar politikus sem tett olyat, hogy a helyi magyarság érdekei ellen szolgáltasson érveket. Bugár Béla bizonyára látja, hogy ő a javaslataival már az ellentörvényt nem tudja megváltoztatni, ezért kifogásokat keres.

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége keresettel fordul a szerbiai alkotmánybírósághoz a kétnyelvű anyakönyvek ügyében, a kisebbségek szerzett jogainak csorbítása miatt. Erről és a hárompillérű autonómiakoncepcióról Csonka Áront, a VMDK elnökét kérdeztem.

– 2009-ben hozott a köztársasági parlament törvényt az anyakönyvekkel kapcsolatban. Ez csak szerb nyelven és cirill írásmód szerint engedélyezi az anyakönyvvezetést. Miért csak most fordulnak az alkotmánybírósághoz?

– Azért vártunk ennyi ideig, mert ennek a törvénynek a hátrányai a gyakorlatban csak mostanában ütköztek ki. Az itteni hozzáállás jellemzője: amikor belföldre váltják ki a vajdasági magyarok az anyakönyvi papírokat, akkor nem nagyon tiltakoznak a szerb nyelv kizárólagossága miatt. Az egész kérdés és a nyelvhasználati jogok is a visszahonosítással – azok számára, akik 1941 és 1945 közt születtek Bácskában – és a honosítással kapcsolatban kerültek előtérbe. A Magyar Köztársaság rendelkezései szerint, azon községekben, ahol kétnyelvű anyakönyv-kivonatokat adnak ki, azokra az iratokra nézve nem szükséges a magyar nyelvű fordítás. Tömegesen igényelték a honosítást Délvidéken, s ehhez igazolni kellett nekik bizonyos adatokat az anyakönyvi kivonatokkal is. Akkor, a gyakorlatban láttuk azt, hogy ez a rendszer nem működik. A fordításért pedig pénzt kell fizetni. 600-800 dínárt kérnek egy fordításért. Ez egy négytagú családnál az egynyelvű anyakönyvi dokumentumok miatt eléggé súlyos összeg a helyi fizetéseket nézve. A másik: ha valakinek csak szerb nyelven, cirill írásmóddal szerepel a neve az anyakönyvekben, akkor torzított nevek kerülnek a fordításba is, mert a fordítóknak a neveket nem szabad átültetniük. Ezért jó az, hogy egy külön magyarországi formanyomtatvány kitöltésével a torzított neveket helyre lehet állítani.

A Magyar Köztársaság Nagykövetsége, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, a Kassai Polgári Klub és a Major család szervezésében került sor március 14-én, 14.30 órai kezdettel az Esterházy János Emléknapra, amelyen a mártírgróf születésének 110. évfordulójára emlékeztek Kassán, és mellszobrát helyezték el a Csáky-Dessewffy palota udvarán. A kassai Esterházy emlékünnepséget sajnálatos módon szlovák szélsőségesek egy csoportja bekiabálásokkal próbált megzavarni. Peter Kalmus képzőművész pedig toalettpapírba próbálta becsomagolni az alkotást, amelyet a jelenlevők megakadályoztak. Az eseményekről Martényi Árpádot, az Esterházy János Emlékbizottság elnökét kérdeztük.

– Tisztelt elnök úr! Ön a rendezvény szónokaként szem- és fültanúja volt az incidensnek. Ezt a megemlékezést szlovák rendőrök is biztosították?

– Nem láttam rendőröket sem a palota udvarán, sem az épület előtt.

– A szlovák szélsőségesek hol tartózkodtak? Az utcán, vagy a palota udvarán?

– Az utcán szlovák nemzeti zászlót lobogtattak, és közben azt skandálták: „fasiszti”. Hogy ez ránk vonatkozik-e, vagy Esterházyra, azt nem tudhatom. Az utca és az udvar között egy fal húzódik vasrácsokkal, így kintről láthatták, mi történik. Nyilvánvaló, hogy egyes szélsőséges elemek beszivárogtak az udvarra, de ez egészen a leleplezésig nem tűnt föl nekünk, mert csendben voltak.

Kiugróan sokan kérték a kedvezményes honosítást a Délvidéken; a közösségnek fontos, hogy immár jogi köteléke is van a nemzeti összetartozásnak. A honosítással a magyarság több generáción átnyúló reménykedése vált valóra. Nemzeti ünnepünkön tette le az ünnepi esküt dr. Csete-Szemesi István, a Szerbia-Montenegrói Református Keresztyén Egyház református püspöke is. Erről a felemelő pillanatról számolt be szerkesztőségünknek a püspök úr.

– Nemzeti ünnepünkön, amikor 67 év után ismét visszanyertem 1944- ben elvesztett állampolgárságomat, azt mondtam a körülöttem levőknek: „ez egy történelmi csoda!” 1944-ben már felfogtam mi történt állampolgárságom elvesztése miatt, mert szüleim és nagyszüleim nehéz élete tükör volt számomra, és a gyermek, mint egy érzékeny műszer, felfogja szülei szenvedését és azonosul vele. Az ateista diktatúra az iskolai „nevelésében” nehezedett ránk súlyával és mi, akik hittanra jártunk és hitbeli nevelésben részesültünk otthon (osztálytársaim túlnyomó többsége) éreztük, hogy másodrendű polgárainak tart a kommunista rezsim. Március idusán, amikor feleségemmel és fiatalabbik fiunkkal letettük az állampolgársági esküt, és kimondtuk azt, hogy: „Isten engem úgy segéljen!”, valami olyant éreztem, amit életemben csak néhányszor, talán gyermekeink megkeresztelésekor, vagy előtte az esküvőnk alkalmával, valami egyszerit és összehasonlíthatatlanul szépet. Németh Zsolt államtitkár úr és Korsós Tamás  főkonzul úr szavai valahogy ki is mondták, ami ezekben az ünnepélyes percekben lelkünkben volt..

– Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke gróf Sándor Móric emlékérmet és a lovassportunk kiemelkedő támogatója elismerést kapta meg. A díjat az „ördöglovasról” nevezték el. De hát ki is volt ez az ember?

– Rendkívüli képességű férfi volt. Úgy is nevezték, hogy a bolond gróf, aki a budai Sándor-palota tulajdonosa volt, Széchenyi kortársa és a magyar lovaskultúra egyik formálója a XIX. század első harmadában. Vakmerő lovasbravúrokat hajtott végre. Lovával végignyargalt a vár meredek bástyafokán, a pesti főúri paloták termeibe vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeleti lakosztályába is lovastul állított be, s a jámbor polgárok nem lelkesedtek, amikor lovas vagy ökrös szekereket ugratott át a nyílt utcán. Híre bejárta Európát, sokan külhonból jöttek összemérni vele lovastudásukat, de soha nem talált legyőzőre. Emellett a lótenyésztésnek volt nagyszerű szakembere, bajnai ménese mintagazdaság, s Széchenyi Lánchíd ügyének feltétlen támogatója. Sándor Móric gróf Metternich-lányt vett feleségül. Hegyi Barnabás készített egy nagyszerű filmet 1943-ban az életéről, érdekes házasságáról, amit az apja akarata ellenére kötött meg. Különös házasság, különös időszak. Benkő Gyula játszotta Sándor grófot.

Daniel Krajcer szlovák kulturális miniszter a vöröskői várban találkozott az egyházak és a vallási szervezetek képviselőivel, hogy megvitassák az egyházak új pénzügyi támogatását. A találkozóról az egyik résztvevőt, Fazekas Lászlót, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspökét kérdeztük.

– Főtiszteletű püspök úr! Jelenleg mi alapján kapják a szlovákiai egyházak az állami támogatást?

– A szlovákiai egyházak a II. világháború lezárásától kezdve állami támogatásban részesülnek, mert felbomlott az a régi struktúra, ami addig az egyházakat jellemezte. Tudni kell, hogy nemcsak államosították az egyházak vagyonát, hanem egyházunkban elkobozták, egyházunkat megbélyegezték, s így a háború utáni években működni sem tudott. Lelkészeink fizetés nélkül voltak. Majd egy 1949-ben meghozott törvény alapján határozták meg az egyházaknak juttatott támogatást. A szocialista rendszerben ugyanis a hatalom nem tartotta jónak, ha egy intézményt magánemberek részesítsenek támogatásban, így állami fizetést kaptak a lelkipásztorok. Az volt a szlogen, hogy a szocialista társadalom biztosítja mindenki számára a megélhetést, ezért nincs szüksége senkinek mások adományára. Viszont amit adtak, nagyon kevés volt, s nagyon nehezen tudtak belőle megélni a lelkipásztorok. Azóta valamit javult a helyzet, de a lelkipásztorok fizetése így is az átlagkeresetnek kb. 40-50%-a. Jelenleg is az említett törvény alapján kapunk támogatást, s az egyház központi hivatalának működtetését és a lelkipásztorok, papok fizetését finanszírozzák a költségvetési keretből. Még a Fico-kormány idején indult a kezdeményezés, hogy ezen a rendszeren változtatni kell.

A Jakab Antal Keresztény Kör a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én este a budapesti Jézus Szíve-templomban szentmisén emlékezett meg a kommunista diktatúra üldözöttjeként 1984-ben, 43 évesen elhunyt néhai erdélyi pap, egykori teológiai és gimnáziumi tanár, volt székelyudvarhelyi főesperes-plébános, Pálfi Géza születésének 70. évfordulójáról. Az esemény egyben a Pálfi Géza-emlékév hivatalos megnyitója is volt.

Pálfi Géza életéről Varga Gabriella kilyénfalvi születésű Budapesten élő székely írót, az esemény egyik szervezőjét és sajtóreferensét kérdeztem.

– Tudjuk-e, hogy mikor és milyen körülmények között választotta ki az Isten Pálfi Gézát arra, hogy a papi hivatást válassza? Mit tudunk szüleiről, felmenőiről?

– Az akkori falusi családokra jellemző módon Pálfi Géza szülei is földművesek és nagyon vallásos emberek voltak. A papi hivatást az 1933-tól 1959-ig Máréfalván szolgált római katolikus plébános, András Péter hatására választotta. Pálfi Géza már a középiskolai tanulmányait is Gyulafehérváron folytatta a Római Katolikus Kántoriskolában, majd az ott letett érettségi után kérte felvételét a Hittudományi Főiskolára.

A sajtóban arról írnak, hogy a világkereskedelemben mára cukorhiány alakult ki. Az egyik legnagyobb termelő, Brazília alig exportál nádcukrot. Ausztráliában az évszázad esőzései, az árvizek, a nagy kiterjedésű tüzek mintegy 2 millió hektáron pusztították el a cukornádültetvényeket. A hiány Szerbiát is elérte, s múlt héten olvastuk a hírt: a Köztársasági Árutartalékokból 3 ezer tonna kristálycukrot szállítottak az üzletekbe. A polgárok a boltokban 98 dináros áron vásárolhatják meg az árutartalékokból származó kristálycukor kilogrammját. Slobodan Milosavljevics kereskedelmi miniszter közölte, hogy a következő fél évben havonta ugyanennyi, azaz 3 ezer tonna kristálycukrot bocsátanak az üzletek rendelkezésére. A szerbiai cukorhiány okairól Fremond Árpádot, a Vajdasági Magyar Szövetség köztársasági képviselőjét, a Szerbiai Parlament mezőgazdasági bizottságának tagját kérdeztem.

– Tisztelt képviselő úr! Miért következett be Szerbiában a cukorhiány? Gondolom ennek több oka is lehet.

– Valóban több tényezőről kell beszélni. A nem megfelelő magánosítási modell következménye, hogy a jelenleg is dolgozó hat cukorgyár mind külföldi tulajdonban van. Ami szintén lényeges, hogy a hatból három nagy cukorgyár egy kézben van, így monopolhelyzetről is beszélhetünk. Azt is meg kell említeni: nem dolgoztuk föl itthon az országban termelt cukorrépamennyiséget, hanem azt külföldre, Horvátországba szállítottuk ki. Információim szerint Magyarországtól is vásárolt Horvátország ugyanilyen formában, hiszen a horvátok összesen 180 ezer tonna cukorrépát termelnek, s pont ennyi az EU felé a kiviteli kvótája az országnak. A horvátok ezért próbálnak meg a környező országokból minél nagyobb mennyiségű cukorrépát felvásárolni. A Vajdaság területén termelik Szerbiában a legtöbb cukorrépát, s ebben az évben igen jó hozammal, 5 vagonnal rendelkeztünk hektáronként, ami kb. 50 tonnát jelent. Mennyiségbeli hiányról tehát nem lehet beszélni, mert kb. 500 ezer tonna cukorrépát termelünk. A gondot az jelenti, hogy ennek nagy részét nem dolgozzuk fel, s úgy szállítjuk ki külföldre.