– Köszöntöm Derce Tamást, a mindenkor tevékeny, derűs újpesti polgármestert, mert bár megvált székétől, de sokunk emlékezetében polgármesterként rögzült. Mivel foglalatoskodik mostanában?

– Alapvetően két dologgal foglalkozom, az írással, és valamennyi olyan magánjellegű ügyemmel, amit az elmúlt húsz évben a munkám miatt elhanyagoltam. Most például elmennék szabadságra, mert az elmúlt húsz évben ezt egyszer engedtem meg magamnak, s ennek az volt az oka, hogy úgy gondoltam, nem egy hétköznapi munkahelyen dolgozom. Százezer embernek a sorsát befolyásolni olyan felelősség, hogy azt mondtam, míg polgármester vagyok, minden nap a városházán van a helyem. Hivatali ügyben is talán háromszor ha átmentem Felvidékre, magyar iskolákba, de csak mentem, jöttem. Utazhattam volna a világ minden tájára, Kínától kezdve Skandináviáig, de úgy fogtam fel a polgármesterséget, mintha számtartó tiszt lennék. Újpestet gróf Károlyi István alapította. Most Újpest polgárai a grófok, én pedig a számtartó tisztjük vagyok. A számtartó tiszt feladata, hogy a szeme mindig ott legyen a jószágon.

A sajtóban megjelent információk szerint a szlovák gazdasági minisztérium nem támogatta meg a Királyhelmecen, Hetényben, Felsővízközben és Nagytapolcsányban tervezett ipari parkok pályázatait, miközben az első három település térségében kiemelten magas a munkanélküliség aránya. Arról, hogy a munkahelyteremtő beruházások Szlovákia mely részére jellemzők, illetve a munkanélküliség kezeléséről és a vasúti szárnyvonalak megszüntetéséről Farkas Ivánt, a Magyar Koalíció Pártja gazdasági és régiófejlesztési alelnökét kérdeztük.

– Ön szerint a déli országrész tudatos elszegényítése zajlik?

– Tény és való, hogy az utóbbi húsz évben ilyen tendenciák mutatkoznak, de azt, hogy ez tudatos-e, nem merem száz százalékos biztonsággal kijelenteni. A tények viszont magukért beszélnek. Hiszen látjuk azt, hogy 1990-től a munkahelyteremtő nagyberuházások főleg Pozsonyban, a Vág mentén, Nagyszombatban, Zsolnán, Nyitrán valósultak meg. Olyan térségekről van szó, ahol nemzetstratégiai érdekek mentén akarják a jólétet, a szociális biztonságot biztosítani. A kérdés: hogy miért marad ki Dél-, illetve Kelet-Szlovákia? Ján Figel, közlekedési miniszter nemrég a következőt nyilatkozta: „Reményekkel tölt el bennünket, hogy 80 potenciális beruházóval tárgyalunk, akik munkahelyeket hozhatnak létre. Csupán az utóbbi egy hét leforgása alatt történt két bejelentés, mely szerint Máriatölgyesen és Nyitrán kétezer munkahelyet hoznak létre a beruházók. Ha korrektek leszünk, meg türelmesek és szorgalmasak, akkor az idei év reményteljes lehet, alapvető fordulat állhat be Szlovákiában. Szociális, gazdasági téren és a régiófejlesztésben egyaránt. Hogy ne csupán a városokról szóljon ez, hanem az egész országról, minden régióról.” Nem sokkal a bejelentés előtt jelent meg egy tudósítás arról, melyek azok a régiók, ahol a legmagasabb a munkanélküliségi ráta. Ezek: Rimaszombat, Nagyrőcse és a Rozsnyói járás. A kelet-szlovákiai, így a Tőketerebesi és a Nagymihályi járás is igen szegény. Jogos a kérdésünk: ha a kormányprogramban vállalták a leszakadó térségek segítését és fejlesztését, akkor vajon miért nem akarják ezt megvalósítani? Így egy fals szándékról van szó.

Január 24-én a húsz évvel ezelőtti gyertyás-könyves tüntetéshez mérhető létszámban, óvatos becslések szerint is kétezer-ötszázan vonultak ki Sepsiszentgyörgyön a város legnevesebb iskolájának, a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítási kísérlete elleni tiltakozásként. A rég nem látott tömegben az idősebbek mellett nagyon sok harmincas, negyvenes, ötvenes is kiállt a kínnal-bajjal visszaállított, de ismét veszélybe került tulajdonjog mellett, jó néhány család gyermekeivel együtt. Minderről az erdely.ma tudósított. A visszaállamosítás veszélyéről nagytiszteletű Kató Bélát, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét kérdeztem.

– A sajtóban azt olvastam, hogy a brassói Korrupcióellenes Ügyészség szerint Markó Attila kisebbségügyi államtitkár, Marosán Tamás, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori jogtanácsosa és Silviu Clim, az Igazságügyi Minisztérium egykori jogtanácsosa az iskolaépület visszaszolgáltatásával 1,3 millió eurós kárt okozott az államnak, ezért személyi vagyonukat is zárolták. Állítólag a telekkönyvi kivonattal vannak a gondok. Azt mondják, a református egyház olyat kért vissza, ami nem volt a tulajdonában. Mi erről a véleménye?

– Ez teljes képtelenség! Egyházunk sosem kért vissza olyan ingatlant, ami anno nem volt tulajdonában. Többen élnek azok közül, akik az államosítás előtt ennek az iskolának növendékei voltak. Ők személyesen is elmondhatják, hogy ez az intézmény a református egyház tulajdonában volt. Ha csak a dokumentumoknál maradunk, akkor a telekkönyvi bejegyzésben ez áll: ev. ref. Székely Mikó Kollégium. A rövidítés az evangélium szerint reformált –at jelenti. Az 1900-as évekig ugyanis így hívták egyházunkat. Az államosításig a református iskolák önálló jogi személyiséggel rendelkeztek az egyházon belül. Tehát a többi kollégiumnak is pontosan ez volt a helyzete. Ezeket az egyházi adminisztráció kezelte. A mostani felvetés azért hamis, mert a református iskolák nem a városé, vagy az államé voltak, és akkortájt egy bizonyos valláshoz kötődő magániskolák sem léteztek. Így az egyház felügyelete alatt működtek. Azt is lényeges megemlíteni, hogy a trianoni diktátum utáni első román világban, 1928-ban az akkori tanügyminiszter, Anghelescu is több dokumentumban egyértelműen leírja, hogy ez a kollégium az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona.

A tokaji név használatával kapcsolatos megbeszélések még a Bajnai-kormány idején szakadtak meg, de most szlovák kezdeményezésre folytatódhat az egyeztetés. Simon Zsolt szlovák agrárminiszter Egerszalókon egy magyar-szlovák szakmai rendezvényen említette meg, hogy a tárgyalást folytatni kellene. A Tokaji név használatának feltételeiről Marcinkó Ferencet, a Tokaji Borvidék Hegyközségi Tanácsának elnökét kérdeztem.

– A két ország 2004-ben megállapodott arról, hogy milyen feltételekkel használhatja Szlovákia a Tokaj nevet. Mit tartalmazott ez a megállapodás? Milyen engedményeket tettek a magyar termelők?

– A megállapodás az alábbi főbb tételeket tartalmazta: 565, 2 hektárban meghatározta Szlovákián belül azt a területnagyságot, amelyen ott Tokaj megnevezésű borokat lehetne előállítani. Ez egy magyar kompromisszum volt a szlovákok kérésére. Szlovákia a történelmi alapokra hivatkozva kérte a névhasználati jogot az Európai Uniótól. A trianoni békediktátum alkalmával három községhatárt és benne akkor 178 hektár szőlőt a Tokaji Borvidék területéről átcsatoltak Csehszlovákiához. A 2004-es megállapodás tehát túlment a három községhatáron és a terület nagyságán is, annak ellenére, hogy 2003 novemberében kint járt Szlovákiában egy magyar szakmai delegáció és a három községhatárban – szlovák kollegáikkal együtt – felmérték a szőlőtelepítésre alkalmas területek nagyságát. Akkor és ott 330 hektárt találtak ehhez alkalmasnak. Ilyen előzmények után Magyarország mégis elfogadta azt, hogy 565,2 hektáron és nem három községhatárban – Szlovákújhely, Kistornya, Szőlőske – lenne Szlovákiában a Tokaji-termőterület. A másik fontos kritérium az volt, hogy a két ország vállalja: törvényeit és az ehhez kapcsolódó rendeleteit harmonizálja egymással. Az is a megállapodás részét képezte, hogy Szlovákiában is felépítik azt a szakmai, önigazolódási rendszert, amely Magyarországon működik. Hazánkban ezt hegyközségi szervezetnek hívják.

Január 20-án a Magyar Rádió épületében Jónás István, az intézmény vezérigazgatója adta át a Lajtha László-díjakat. Idén az egyik kitüntetett Medveczky Ádám karmester, az Operaház örökös tagja, Liszt-díjas, érdemes művész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense volt. A másik díjazott Ménes Aranka, a Rádió zenei szerkesztője.

– Kedves karnagy úr, szerkesztőségünk nevében gratulálunk a díjhoz!

– Köszönöm szépen! A Lajtha-hagyaték gondozója, dr. Lajtha Ildikó, a komponista unokahúga terjesztett föl a díjra, amiért hálás vagyok. Méhes Aranka kiváló rádiós zenei szerkesztő, régi kollégám, nagyon örülök az ő sikerének is.

– Zenei szerkesztők közül többen is kaptak már Lajtha-díjat, közöttük Vass M. Kati, aki szintén kitűnő szakember. A Lajtha László Alapítvány már létrejötte óta, 1983-tól igyekezett kitüntetni a magyar zenei élet azon képviselőit, akik hozzájárultak az életmű propagálásához. Ehhez csalatkozott 1995-ben az a Lajtha-díj, amelyet a Magyar Rádió és a Lajtha László Alapítvány közösen hozott létre a zeneszerző, zenetudós és népzenekutató emlékére. A díjakat a Magyar Kultúra Napjához kötődően adják át. Az első díjazott, posztumusz, Ferencsik János karmester volt.

– Ferencsik János és Lajtha László neve elválaszthatatlan egymástól. Ferencsik Lajtha-növendék volt a Nemzeti Zenedében nála tanult. Lajtha ennek az intézménynek 1947-től az igazgatója is volt. Ez az intézmény most a Semmelweis utcai konzervatórium helye. Ferencsik nagyon sok Lajtha-művet vezényelt, még láttam a mestert, ahogy szűkszavúan adta az instrukciókat.

– Kormánybiztos Úr, a Filozófiai Kutatóintézet körüli vizsgálatának sajtóvisszhangja szerint az ügynek lassan Ön lesz a bűnbakja?

– Szomorúan tapasztalom, hogy ezt az ügyet a kormány baloldali értelmiség elleni támadásaként próbálják beállítani. Sőt, már a médiatörvényt kritizáló kör elleni Orbán-bosszút emlegetnek. Pedig az általunk folytatott vizsgálat sokkal korábban kezdődött, mint a médiatörvény körüli hisztériakeltés. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy 2005 májusában induló pályázattal kapcsolatos, illetve az ahhoz köthető támogatási szerződés törvényességének vizsgálatáról van szó. Nem értem, hogy a balliberális sajtó részéről ez miért jár ekkora izgalommal?  Ennek az ügynek a részletes áttekintését a korábbi vizsgálati tervünk tartalmazta. Tehát a médiatörvénnyel kapcsolatos véleményalkotástól teljesen függetlenül már tavaly ezt a területet vizsgálatra jelöltük ki. December elején kaptuk meg azt a vizsgálati jelentést, amely ezeknek a pályázatoknak az elemzését, értékelését tartalmazza. Egyébként mi kifejezetten a pályázatok egészére koncentráltunk. A későbbiek során terjesztettük ki a vizsgálatunkat azokra a pályázatokra, amelyek esetében konkrétan nevesítve lettek azok a filozófusok, akik hatalmas költségvetési forrásokért készítettek olyan tanulmányokat, amelyeknek a szükségességét és a célszerűségét – természetesen – nem az én feladatom megítélni. Annyit azonban előrebocsátok, hogy azok az események, amelyek a tanulmányok elkészítése körül zajlanak, több olyan kérdést vetnek föl, amelyek a további vizsgálatok szükségszerűségét előrevetítik.