A tartalomból:

Csurka István: Dr. Utólag visszaemlékezése

Valamikor 1984 végén, vagy 85 elején baráti meghívást kaptam egy elegáns vacsorára az akkori Budapest egyik legdrágább és méltán híres vendéglőjébe Eörsi Istvántól. A költőt, műfordítót, írót, sőt drámaíró kollégát, aki néha megmutatta nekem elkészült darabjait, valahol a körülöttem gomolygó rendszert el nem fogadók, megbecsült emberek között, a haverkodásnál több, de barátnak nem nevezhető kategóriában tartottam számon. Megbecsülését az adta, hitelesítette számomra, hogy a barátom, Rákosy Gergely, beszámolván a közös börtönéveikről mindig a megbecsülés hangján, bátorságát és egyenességét elismerve szólt Eörsi Istvánról. Lényének a fő vonása a közvetlenség és a vidámság, nyitottság volt, a legdühítőbb hányattatását is, például könyvének visszautasítását nevetésre ingerlően tudta előadni. Felsorolta ugyanis azokat a képtelen érveket, amivel a lektortól visszakapta, vagy amelyekkel húzásokra, változtatásokra, azaz a rendszer elismerésére és kiszolgálására akarták rábírni. Eörsi mindig azt mutatta meg, hogy mennyire hülye az, aki vele szemben áll az állam, a párt részéről. Kedveltem és figyeltem is őt, mert művelt volt és elviselte, ha pocskondiáztam azt, akit éppen fordított vagy magyarázott. És ez a valaki mindig Lukács György volt. Eörsi hivatásszerűen – ahogy ma mondják – bele volt zuhanva Lukácsba. Szólt persze a gyengéiről is, de csak a zseni gyengéiről. 

Dr. Kiss Lajos: A tilalmas szomorúság

A Psalmus Hungaricus új probléma elemekkel egészítette ki az 55. zsoltárt. 1923-ban még nem gyógyult be a világháború és a Trianon tépte seb. Eleven a bukott forradalmak csalódás élménye is. Új jelenség a háborús gazdagok s a háborús szegények szembenállása. Világégés utáni helyzet. Az 55. zsoltár analóg történelmi viszonyai, költői-zenei kibontásra mintegy felkínálkoznak. Ilyen a sors, ilyen a helyzet, ilyen az ember. Kodály műve azáltal hatalmas, hogy az ősi nyelven, amely fájdalommal súlyos, a saját zenei eszközeivel felerősíti „a jaj siralmát”. Felújítja a régi panaszt, hiszen ok van rá. Az alkalmi olvasónak úgy tetszhet, hogy Csokonai Vitáz Mihály borongó kedélyű, humortalan ember. Valójában panasz és kedély, sőt móka, költészetében egymást váltó, egybeszövődő hangulatok. Magányos, mert kevesen értik még, nincs szenvedélye, mert szegény, nem pártolják, mert zseniálisan rendhagyó. A társadalomban egzisztenciálisan kell valakinek lenni. Ha csupán szellemileg az, nagyon természetes, ha így sóhajt: „Már elhagytak mindenek – Nincsen szív az emberekben...” Szárnyaló fantáziája volt, magasabbra húzott, mint amit engedélyeztek. Milyen természetes, hogy az egyéni fájdalom és a közösségi összecseng.

Németh Károly: Emlékezés 1989. június 16-ára

1989. májusában az MDF helyi szervezete felkért mint volt ’56-ost és a Magyar Fórum alapító tagját, hogy képviseljem Tolna megyét Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén. Feleségemmel ketten vállaltuk a megtisztelő megbízást. Együtt éltük át a forradalmat és viseltük el a következményeket. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy el kell mennünk.

Pedig nem volt veszélytelen vállalkozás. A kommunista tábor forrongott, akkor kezdődött a romániai válság. Sejtettük, hogy figyelnek bennünket, s azt is tudtuk, hogy a Munkásőrség összetartásra készül. A reformkommunista politikusokat megfenyegették, ha részt vesznek a temetésen. Tehát meglehetősen feszült lelkiállapotban vezettem az autót ezen a gyönyörű kora nyári reggelen Budapest felé. De aztán a hatalmas tömeg a Hősök terén, az ötvenhatos bajtársak közössége bent a Műcsarnokban megnyugtatott bennünket. Emlékszem, milyen jó érzés volt ismerkedni egymással, közös emlékeket felidézni vagy éppen valamiben segíteni. Egy Ausztráliából érkezett férfi például feleségemet kérte meg, hogy az ottani magyarok koszorúját vele együtt helyezze el, mert társa elmaradt valahol a tömegben. Az otthoniasság hangulata töltötte meg a kiállítási termet, ahol gyülekeztünk, rég nem énekelt dalok szólaltak meg újra, a Boldogasszony anyánk ősi szövege és méltóságteljesen hullámzó dallama.

Dr. Horváth László: Isten óvja Magyarországot

Meglepetéssel olvastam a Magyar Nemzetben, hogy „a Fidesz számos gyakorlati kérdésben gesztusokat tett az ellenzék felé: a pártok számarányukat meghaladó helyet kapnak a Ház vezetésében és a Bizottságokban is”. Ezek után vérszemet kapott az MSZP és Mesterházy Attila (MSZP) arra tett javaslatot, hogy a parlamenti vitanap kezdeményezéséhez, illetve a vizsgáló bizottságok felállításának napirendre vételéhez legyen elegendő egy-egy frakciónak az indítványa. A jelenlegi házszabály szerint ehhez a képviselők egyharmadának kezdeményezése szükséges. Ezt a javaslatot még az LMP is támogatta. Úgy látszik, a Fidesz elfelejtette, hogy az MSZP hogyan viselkedett az elmúlt két évtized politikai életében.

Sütő Gábor: A nyitány forradalmi, a finálé …

A forradalmakról utólag derül ki, hogy forradalmak. A történelemben a forradalomként számon tartott eseményeket általában azt követően minősítik így, amikor a változások ismeretében az egész társadalomban tudatosodik, hogy mi zajlott le. Ha pedig az eseményt mozgató társadalmi erők nem képesek a forradalmiság megkövetelte szerepkör teljes betöltésére, következetes végigvitelére, akkor csak zendülésként, lázadásként marad fent a történelemben, amelynek nem volt az adott korra beérett vezérlő eszméje. Az ellenforradalmakban viszont mintha a kezdetüktől fogva jobban érzékelhető lenne a tudatos elem. Talán, mert a forradalom az ismeretlen jövőnek vág neki, az ellenforradalom pedig az ismert múltba kapaszkodik. Nincs ez másként napjainkban sem.

Szőcs Zoltán: Az elfelejtett Telekes Béla (1873-1960)

A toldis, balladás, zseniális őstehetség, Arany János, Petőfi barátja, akit Szabó Dezső nemes egyszerűséggel „áldott szent parasztnak” nevezett, és akit még a magyar feudalizmus küldött hozzánk vigaszul, 1882-ben meghalt. Ady új magyar irodalmi időszámítást teremtő kötete, az Új versek 1906-ban jelent meg. A két dátum közötti huszonnégy évet mint irodalmi senkiföldjét szokás kezelni. A felületesen tájékozottak általában három nevet emlegetnek e korszak jellemzőjeként: Komjáthyét, Reviczkyét és Vajdáét. A tájékozottabbak viszont kedvükre ki tudják bővíteni ezt a költői névsort (Endrődi Sándor, Ábrányi Emil, Szabolcska Mihály, Makai Emil, Kiss József, Kozma Andor, Ignotus, Heltai Jenő stb., stb.), de ettől függetlenül irodalmi tudatunkban Arany halálával legördül egy szimbolikus függöny, amelyet majd csak Ady tud újból felemelni. Bárkit is veszünk ide vagy hagyunk ki, még az olvasottabb, irodalmilag tájékozottabb emberek tudatában is Ady 1906-os fellépése – mint a kagylóból kipattanó Vénusz – átmenet- és előzménynélküli esemény volt, fenomenális isteni csoda, a hajnal fényeinek megjelenése, a jövő berobbanása. Érdekes módon a költő két korábbi, saját kötetét sem igen szokás az 1906-os Ady-világ, vagyis a harmadik kötet előzményeként emlegetni.

Polgárháborúk és társadalmi kihatásaik Afrikában a XX. század második felében

Dolgozatom témájául az afrikai kontinens egyik legsúlyosabb problémájának a feldolgozását választottam. Ezek a súlyos és szerteágazó konfliktusok szinte végigkísérték Afrika történetét a II. világháborút követően. Afrika korábban nem számított a háborúk kontinensének, jószerivel kimaradt a két világháborúból is. A második világháború után a gyarmati sorban lévő afrikai országok megkezdték függetlenségi harcukat gyarmattartóikkal szemben. E mozgalmak kisebb-nagyobb áldozatok révén az 1960-as években a legtöbb országnak meghozták a függetlenséget.

Keresse a Havi Magyar Fórumot 15-étől az újságárusoknál!