A tartalomból:

Csurka István: A hamis történelem vége?

Két évvel a magyar forradalom után, 1958-ban az izraeli Legfelsőbb Bíróság állásfoglalást tett közzé, amelyet a világ zsidóságának vezetői, rabbijai, intézményeinek irányítói megkaptak, és amelyről a szabad sajtó világában sokan mások is értesülhettek, és a világképüket hozzá igazíthatták, vagy figyelemre sem méltatva elfelejthették. Magyarországon a megtorlás nyomasztó légkörében azonban csak a kiválasztottak, a párt legfelsőbb köreiben egyre számottevőbb szerepű zsidók, és rajtuk keresztül néhány zsidó intézményvezető részesülhetett a zsidóság számára életbevágóan fontos állásfoglalásról. De még ez sem biztos. Akkoriban a szovjet–izraeli, s a szovjet–zsidó viszony rendkívül feszült volt és ezért valószínűleg még a szűk körben terjesztett, számozott példányban kiadott jelentésekben sem szerepelt ez a hír. A másodszor is szovjet megszállás alá került Magyarország, és a maga háborúit már vívni kezdő, és világhatalmi szerepre törő Izrael elképesztően távolra került egymástól. Magyarországon senki nem tudta, talán még a zsidók által legjobban informált zsidók sem, hogy Izrael formálódó világhatalmi törekvésében szánnak-e szerepet, és ha szánnak, mekkorát az eltiport forradalma miatt szenvedő országnak, pontosabban a benne az éppen beilleszkedő zsidóságnak. A megtorlás zsidó áldozatait tudomásul vevő és már a pártba beépülő budapesti zsidóság, a háta mögött a forradalom emlékével, az elszámoltatás rémületével azon igyekezett, hogy a rendszer, amelybe beáll, amelynek vezető tényezője akar lenni, szilárd legyen és soha ne kerüljön sor elszámolásra. A saját zsidóságával való elszámolásra is nyilván gondolt, de remélte, hogy mint eddig, a zsidó történelem során mindig, megkapja a feloldozást. Különösen akkor, ha kedvez, ha hasznot hajt azoknak a testvéreinek, akik nem épültek be a forradalmat ellenforradalomnak minősítő rendszerbe. Egy másik nagy zsidó réteg, amelyet megrázott az elhurcolás, a bujkálás, de mégis hazatért és újrakezdte az életet, az asszimilálódás és a zsidókénti létezés között ingadozott. Megpróbált felejteni, de nehéz volt, megpróbált magyarrá lenni, a magyarságba belesimulni, de az is nehéz volt. Csak egy kérdés volt, amely mindegyik életforma választást feszített: mekkora szerepet szán a legnagyobb Közép Európában létező zsidóságának a szabad világ zsidósága, az 1948-ban megalakult, és a Szovjetunió által elsőként elismert Zsidó Állam. Szán-e valamit egyáltalán? Remélték, hogy igen. Mert a zsidó létezésből, a történelemből ez következett.

 Sütő Gábor: Merre tart a NATO és merre haladjon Magyarország?

2010 végén a világnak volt mire figyelni. Az elhúzódó világgazdasági válság körülményei között sor került a G-20-ak sikertelenség szélére sodródott találkozójára (Szöul), az amerikai-ázsiai gazdasági harcot tükröző APEC ülésére (Yokohama), a két Korea között a kínai-amerikai szembenállás hátterével kirobbant, s atomháborúval fenyegető konfliktusra, az euró válságának formájában felszínre törő EU-krízisre (Németország és Szlovákia fontolgatja a visszaállást a márkára, illetve a koronára), a világ olaj-, édesvíz- és ásványi kincseinek megszerzéséért folyó egyre kevésbé csendes küzdelemnek immár a Jeges tenger térségére is kiterjedő folytatódására, s a NATO csúcstalálkozójára ezúttal Oroszország részvételével (Lisszabon). Mindezt megkoronázta a WikiLeaks profi módon megszervezett kiszivárogtatási művelete. A nyilvánosságra hozandó milliónyi titkos amerikai akta a WTC-tornyok 2001. szeptember 11-i lerombolására emlékeztető célirányos önprovokációt sejtet. A két esemény logikai képlete és szereposztása kísértetiesen hasonlít: az afganisztáni hegyi bunkerből (internetes oknyomozó portáljáról) egy Bin Laden (Julian Assange) nevű terrorista (portál alapítója) az USA-ban tartózkodó arab terroristákat (titkos aktához játszi könnyedséggel hozzáférő amerikai közlegényeket) távolról irányítva felrobbantatta a WTC-tornyokat (kiszivárogtatott titkos amerikai dokumentumokat). Azonos az is, hogy látszólag mindkét művelet az USA ellen irányul, ám összhangban van Izrael érdekeivel. A különbség pedig – ami nem ellenséges kiszivárogtatásra, hanem tudatos nyilvánosságra hozásra utal – hogy amíg a WTC-tornyok lerombolásának hivatalos változatában maguknak a tornyoknak az összeomlásán kívül semmi sem igaz, az akták nagyjából összhangban vannak egymással és a tényekkel, de öszszességében mögöttük is amerikai-izraeli stratégiai célok sejlenek fel. A kiszivárogtatás Assange letartóztatása után is folytatódik (ahogy bin Laden csak céltábla volt, úgy Assange is csupán bűnbaknak tűnik), a WikiLeaksről pedig, főleg hogy kik állnak mögötte, kevés tudható. Az eddigi mozzanatok áttekintése mégis megenged következtetéseket, s elősegíti a NATO csúcsértekezlet döntéseinek értékelését is:

– A WikiLeakset, Assange szerint, 2001-ben egy azóta elhunyt német hacker alapította és a Moneybookers angol társaság finanszírozta. Pénzügyi nehézségek miatt bezárt, de 2010 elején ismét megjelentek titokzatos adakozók, és sor került mintegy 450.000 iraki akta (Ugyanazt tartalmazzák, amit a világ ismer, csak 110.000-re csökkentik még az izraeli és angol források szerint is 600.000-1.000.000 közötti polgári áldozatok számát), majd a 77.000 afganisztáni, és néhány ezer diplomáciai akta nagy részének kiszivárogtatásra. Az állítólagos amerikai ellenintézkedések dacára a webhely zavartalanul működik. Nem tudják bezárni, pedig a szervere az USA-ban van, vagy volt, mert időközben Svédországban és Párizsban is létesült szervere. Mi több, újabb leleplező okmányok nyilvánosságra hozásával fenyeget;

Marjalaki Kiss Lajos: Gondolatok a magyar nép eredetéről II. rész

A régészet csak néhány évtized óta tud beszélni. Most már elég érthetően szól arról, hogy az eddig feltárt sírleletek tízezrei világosan bizonyítják, miszerint hazánk földje a népvándorlás korában, annak egyik szakaszában sem volt lakatlan föld. A dunántúli nagy sírmezők (Keszthely, Cikó, Moson, Székesfehérvár), a Szentes vidéki, Szeged környéki temetők, az ország majd minden vidékén feltalálható, de ezideig rendszeresen fel nem tárt hun-szarmata-avar jellegű ún. soros sírmezők temetkezési módjának azonossága meggyőzősen tanúsítja, hogy hazánk i.u. III-XI. századokban megszakítás nélkül, folytatólagosan lakott föld volt.

Ezekben a rendes falusi telepedést föltételező temetőkbe folytatólagosan temetkezik a nép a honfoglalás előtt, alatt és után is. A temetőkben több a jeltelen sír, több a szegény halott, mint a gazdag úribb rendű – akárcsak ma. A régészek se tudnák bennük a temetkezés korát közelebbről meghatározni, ha a szegény pórnép közé nem temetkeztek volna hódító uraik is. Ezek azonban szép cifra ruhában, réz- vagy ezüstveretű bőr övvel, meg felszerszámozott lovakkal mentek a másvilágra. Így aztán könnyebben meghatározhatják a temetők korát a hozzáértők, pontosan megmondhatják, hogy ez vagy az a temető hun, avar vagy magyar kori-e? A következtetés azonban sántít akkor, ha az V. századi hunkori temetőben csak hun fajú halottakat, a VI-VIII. századiban csak avarokat, a IX. századiban csak szlávokat, a X-XI. századi temetőben csak Turánból idelovagolt magyar tetemeket akarnak látni. Sőt a kétféle népelem egyidejű temetkezését szépen mutatja – Bartucz szerint – a székesfehérvári öt népvándorláskori temető.

A XI. század vége felé már megszilárdult hazánkban a kereszténység. Ettől kezdve felhagynak azzal az ősi szokással, hogy a halottak mellé használati tárgyakat tegyenek. A régi temetők is megszűnnek és megkezdődik a templomok kerítésein belül való temetkezés szokása.

A népvándorlás kor egész ideje alatt az volt a keleti vallási alapon kifejlődött szokás, hogy az 1,5-2 méter mélyen ásott sírba kelet-nyugati irányban fektették a halottat. Ellátták a legfontosabb használati tárgyakkal, amelyeknek stílusa, ábrázolásai világosan beszélnek az elhalálozás koráról. A kereszténység elterjedése óta a sírleletek helyett a templomok kövei, meg az oklevelek fakó pergamenjei beszélnek.

A régészet adataiból Nagy Géza mély meglátással rajzolta meg a szkítha-turáni-magyar kapcsolatot. Hampel pedig a hun-szarmata népcsoportok összefüggését. Újabban Csallány Gábor Szentesen, Móra Ferenc Szegeden, Rhé Gyula Veszprém környékén ezrével tártak fel sírokat a népvándorlás különböző korszakaiból való temetőkben. Csallány a hun-magyar atyafiság, Rhé Gyula az avarkori népcsoportok fennmaradásának bizonyosságát hangoztatta. Fettich Nándor a magyarországi és dél-oroszföldi szkítha leletek közös díszítőelemeit, az avar művészet keleti összefüggéseit derítgeti fel.

Mindenesetre a régészet egyedül nem döntheti el a hazánk földjén hajdan élt népek nemzetiségét és nyelvi hovatartozását. De azzal a szilád megállapítással, hogy hazánk földje a vaskorszak óta mai napig megszakítás nélkül és folytatólagosan lakott terület volt – biztosít bennünket arról, hogy Árpád honfoglaló hada nem talált itt üres pusztaságot. Anonymus értesítése tehát nem mese és az erre is, de nem egyedül csak erre alapított következtetés nem lóg a levegőben.

Dr. Kiss Lajos: Az első írókongresszus – 1951.

Központilag irányított írószövetség csak 1948 után alakult. Korábban is léteztek hasonló szerveződések, írói kezdeményezésre, a hatalomtól izoláltan. A „fordulat éve” után az írók megszűntek magántényezők lenni. Az egyéni hang a kollektív társadalomban a kihúzást képviselte. A szembenállást, a kispolgárságot, a harmadik utasságot. Az írószövetség voltaképpen nem érdekképviseleti szervként jött létre. Elsősorban a szemmel tartás intézményének szánták. Meg egyfajta világnézeti nevelőiskolának. Márai Sándor ezt idejében felismerte, s távozott az országból. Ő a polgári életforma és gondolkodásmód következetes és legtekintélyesebb képviselője volt. Egyfajta eszményi polgárság nevében írt. Ám ez a „típus” osztályként nem létezett Magyarországon. Egyedeiben igen és igényként feltétlenül megnyilvánult. Márai voltaképpen mélypolgár volt. Semmi hajlandóság nem élt benne, hogy „útitárs” íróvá váljék. Ezért disszidált.

Az ötvenes években az írószövetség megszerveződött Magyarországon. Szovjet mintára. Szándékát nem rejtette véka alá. Az íróknak egyszólamú kórust kellett alkotniuk. Pedig korábban különböző „műhelyekhez” tartoztak. Vagy makacs „egyfogatúak” voltak. Csak a „benső parancsát” ismerték. A szövetségben különböző felfogású írók terelődtek egy fedél alá. Urbánusok, népiek, avantgard hívek felszólítást kaptak, hogy igyekezzenek egy húron pendülni. A többi között volt még egy markáns kategória: a harmadik utas. Az idesorolt író azzal vált ki, hogy nem csupán művész volt. Világnézeti rendszert képviselt. A tömegtársadalom ellenében minőségi életformáról beszélt. Az ideológiai sémákat a gondolatok megsemmisítő erejével veszélyeztette. Az írószövetségnek nem volt könnyű dolga. Divergáló művészi-szellemi erőket kellett kordában tartania.

A kapuvári Assisi Szent Ferenc Béketemplom és rendház története 1941–1949. (II.)

Amint azt már az oltárszentelési ünnepségnél is említettem, a háború veszélyei erre az időre egyre inkább közelítettek Magyarország felé.

Sajnos a szörnyű világégés Kapuvár népétől és a kolostortól is fájdalmas áldozatokat kívánt. Sok kapuvári család gyászolta már a háborúban elesett hozzátartozóját, egyre gyakoribbá váltak a légiriadók és a szárazföldi harcok is közeledtek az ország keleti határaihoz.

A háború viharaiban az egyház igyekezett lelki vigasztalást nyújtani a hívek számára valamint imamozgalom indult a fronton harcoló magyar katonákért. Ebbe a ferences testvérek is szívesen bekapcsolódtak. Az így nyújtott segítséget a katonák nagyra értékelték és volt aki levélben, volt aki személyesen köszönte meg az értük mondott imákat (1. dok.)

E levél megírása után két héttel (1943. január 13– február 9.) vette kezdetét a Vörös Hadsereg offenzívája a Don-folyónál, amely az itt harcoló 2. Magyar Hadsereget valósággal elsöpörte. A szörnyű harc magyar vesztesége (halott, sebesült, eltűnt, hadifogoly) megközelítette a 150000 főt.

Az első hírek megérkezése után Apor Vilmos megyéspüspök üzenetet küldött – a kormány hivatalos közleményét megelőzve – a kapuvári ferenceseknek (2. dok.).

E levélben kérte az atyákat, hogy a rájuk bízott hívek körében vigasztalják és pártfogolják az özvegyeket és az árvákat.

Ezen túlmenően a ferencesek engesztelő ájtatosságokat és körmenetet is szerveztek. Ilyen volt az 1944. június 18-án Jézus Szíve vasárnapján megtartott, világbékéért könyörgő, engesztelő körmenet is. A nagy eseményre a környékbeli falvak lakosságát is meghívták, akik szép számmal képviseltették magukat ezen az ünnepségen.

A körmenet olyan impozáns tömegmegmozdulás volt, hogy a megyéspüspök 1716/1944. számú rendeletében hozzájárult ahhoz, hogy a Jézus Szíve körmenetet minden esztendőben megtarthassák a kapuváriak.

Ugyancsak szép és lélekemelő eseménye volt a nyárnak az osli búcsún való részvétel is. Erről a házfőnök atya a következőket rögzítette le az eseménynaplóba: „1944. július 2-án Sarlós Boldogasszony ünnepén gyalogos zarándoklatot vezettünk Osliba a Szűz Anya kedves rábaközi kegyhelyére. A búcsújáráson mintegy 2000 főnyi hívősereg vett részt.

Szőcs Zoltán: Konzervatív dohogás a tévé ürügyén

(A közmédia kérdésének másik oldala)

Minél inkább kiteljesedni próbál – sőt, lassan őszbe is fordul – a rendszerváltozás folyamata, 1989 nagy tavasza, annál gyakrabban jut eszembe egy régi-régi emlék. Még a ’70-es évek közepén – a pártállamiság fénykorában, Brezsnyev elvtárs gondoskodó vezetése alatt élve, és nem remélve, hogy ez valaha másképpen lesz – szemműtétem volt a debreceni klinikán. Akkor még nagy műtétnek számított a keratoplasztika, és hosszú hetekig kényszerültem benn feküdni. Voltunk vagy heten a teremnyi szobában, és a közös sors szülte alkalmi együttlét megnyitja egymás előtt az embereket. Hamar nyilvánvalóvá vált előttem, hogy itt nem vagyok kisebbségben: kórtermünkben mindenki utálja a rendszert. Volt közöttünk egy nyugdíjas, kövérkés, majdnem kopasz, katolikus pap, aki, ha belehergelte magát, nagyon szenvedélyesen tudta szidni mindazt, ami akkor politikailag, hangulatilag volt. Láthatólag semmi veszteni valója nem volt már. Különösen haragudott a tévére, mint az ateista nemzetrontás és néphülyítés boszorkánykonyhájára. Öreges, reszkető hangon szidta a riportereket, a riportokat, a híradókat, a filmeket, a sorozatokat, vagyis mindent, amivel akkor – még az egycsatornás, össznépi tévézés korszakában voltunk! – etették, szórakoztatták, csitítgatták a magyarságot. Az eltelt idő ellenére is jól emlékszem alakjára, és a mondatra: „Engednének csak engem oda, tudnám, hogy mit kell mondani!” Akkor még kétely nélkül elhittem ezt, ma joggal kérdezem: Tényleg tudta volna?

Keresse a Havi Magyar Fórumot minden hónap 15-étől a nagyobb újságárusoknál!

Vagy fizessen rá elő!

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.