A tartalomból:
Csurka István: Írószövetségek harca
Egy konferencia előkészületei Magyarországon
(dráma)
Kunfi Zsuzsa: (miután a pincér letett a Plebejusok elé egy-egy korsó sört, számára pedig egy gyömbér szörpöt, kis mélázás után, mosollyal) Ti ilyen nagy sörivók vagytok? Magam soha nem iszom sört. Nem hízlal?
Kedvessy Irén: (kis éllel) Hizlalna, ha volna bejárónőm a három srácom mellé, de nincs. Hatkor kelek, estig meg sem állok, lemozgom. (még egy nagyot húz) Mi tagadás, szeretem.
Szakváry Huba: Ha majd szobrot csinálnak róla, korsó lesz a kezében, habba szúrt lúdtollal.
Kedvessy Irén: (szünet, nincs több téma) (megemeli a korsót, ráköszönti a másik kettőre,) Salom. (ezt Kunfi Zsuzsának mondja)
Kunfi Zsuzsa: Tévedsz, ha azt hiszed, hogy bár én Kunfi Kornfeld Zsigmondnak, az egykori tizenkilences népbiztosnak a családjából származom, ez sért engem. Dédunoka vagyok, nem is ismertem, ellenben a könyvtárát a családom örökölte. Hatalmas könyvtár volt.
Kedvessy Irén: Béke. Csak azt akartam mondani. Elvégre azért vagyunk itt, hogy a két rivális írószövetség, a Plebejus Irók Szövetsége és a Szenátor Írók Szövetsége között előkészítsük a béketárgyalásokat. Az én családomnak nem volt könyvtára, de nekem már van.
Kunfi Zsuzsa: (leteszi nagy elegáns kalapját, kibontja dús, hosszú fekete haját, megmutatja érzéki szépségét.) Nem tudom miért fontosak és kinek fontosak most ezek a béketárgyalások. Nekem nem.
Szakváry Huba: A kezdeményezés a Szenátoroktól indult, sejtésem szerint a választási eredmény, pontosabban a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat hatására.
Kunfi Zsuzsa: Az a nyilatkozat elég régies, ne mondjam avíttas hangot ütött meg. Sokan azt mondták, csak Gömbös Gyula aláírása hiányzott alóla. Az ilyesmi mellett nehéz szó nélkül elmenni.
Szakváry Huba: Amikor a nemzeti oldal kerekedik felül, – véletlenül – akkor a baloldalnak mindjárt eszébe jut Gömbös Gyula vagy valaki más és nyomban utána a béke és a tolerancia.
Kedvessy Irén: Véletlenül.
Kunfi Zsuzsa: Baloldal? Ez nekem kínai. Én, ha vagyok valami, legfeljebb liberális vagyok, de az se biztos. Azért delegáltak erre a megbeszélésre, hogy olyan témát segítsek kiválasztani, amely nyugaton is elfogadható, illetve érdeklődést kelt. De nem tudom, hogy van-e olyan magyar téma, amely nyugaton érdeklődést kelt. Le is lehet ezt fújni, nem gondoljátok? Nem szeretek megbízást teljesíteni.
Szakváry Huba: Bennünket nem bízott meg senki, a saját elnökségünk felkéréséne kívül.
Sütő Gábor: Tartsd magad, nemzetem!
Sajnos, egyre többen és egyre többször tapasztalhatják ugyanis, hogy ezek az emberek szinte minden esetben igaztalanul azzal vádolják embertársaikat, vagy azt állítják róluk, hogy antiszemiták (cigányellenesek, vagy másságellenesek). Elkeseredett rögeszmés gyakorlatukat látva, egyre többen rájönnek, ez mindössze nyelvtanilag jelenti, hogy az illetőket annak tartják, aminek nevezik, valójában mások célzatos minősítgetésével hamis felsőbbrendűségi és erre alapozott nagyon is valós politikai mondandójukat nyilvánítják ki. Tehát még az is csak formailag tűnik úgy, hogy embertársaikról szólnak, hiszen valójában mindig önmagukról beszélnek! Szavakban azt mondják ugyan, hogy a másik antiszemita, de ezzel szinte fenyegetően azt kívánják közölni, hogy ők zsidók (cigányok, vagy mássághoz tartozók), s ezért az emberi tiszteleten túli tisztelet és előjog illeti meg őket. Azaz faji tisztelet, akkor is, ha emberileg érdemtelenek rá. Márpedig ilyen emberellenes törekvéseik okán eleve érdemtelenek is. Hiszen ezzel mindenekelőtt önmagukat különítik el – előnyösen – és a befogadó ország lakosságát különböztetik meg – hátrányosan. Tehát miközben diszkriminációra panaszkodnak, éppen ők gyakorolnak kettős megkülönböztetést a társadalommal szemben. Egyrészt megkülönböztetik önmagukat tőle, mégpedig igencsak következetes és nyílt faji alapon (miközben képmutatóan másokat vádolnak ezzel), egymást elvtelenül előnyökhöz juttatják, megsértenek mindenféle emberi, társadalmi és jogi normát. Másrészt lenézően megkülönböztetik maguktól az államalkotó többségi lakosságot, azaz vele szemben is faji alapon járnak el.
Horváth Lajos: Korontályország avagy Karintia
– földrajzinév folytonosság életkori változatokkal –
A magyarországi vörösiszap-katasztrófa kapcsán 2010-ben a világ-média szárnyán világgá szállt Kolontár magyar település neve. A név már régebben is felkeltette az érdeklődésemet, hiszen összecseng Torontál nevével, amelyik türk eredetű és kissólymot jelent. Érdemes volt tehát az említett neveket és mindazt, ami hozzájuk tapad, köréjük rakódik, alaposabban megvizsgálni.
Kiss Lajos szerint Kolontár, Veszprém megyei helység, Korunthal alakban először a XIV. század elején fordul elő írott forrásban. Neve népnyelvi eredetű, jelentése “karintiai ember”, a falu első telepeseinek származási helyére utal. A Fuldai Évkönyvek bejegyzése szerint 901-ben a magyarok megtámadták a karantánok országának déli részét.6 A X. században magyar befolyás alatt állt. A XIII. század második felében rövid ideig magyarországi tartomány is volt a Babenberg-örökség felosztásának következtében. Mindeközben Karintia neve folyamatosan fennmaradt, úgy is mint a későbbi Stájerország része. Régi magyar neve Korontályország volt, ami önmagában bizonyítja, hogy szoros a kötődése a magyar történelemhez. Bár Korontályország első ismert előfordulása kései forrásból, 1553-ból származik, a benne megtestesülő magyarán gondolkodás sokkal régebbi. Létezik ugyanis Erdélyország, Biharország, Somogyország és Korontályország, amelyek bizonyos történelmi korszakokban rendelkeztek a különállásnak egynémely jegyeivel. De sosem létezett Zalaország, Tolnaország, Nógrádország stb., vagyis a megnevezett két csoport között valami lényeges eltérésnek kellett lennie.
Dr. Kiss Lajos: Van-e a tudománynak erkölcse?
A kérdést Szent-Györgyi Albert teszi fel, Elveszetten a huszadik században című tanulmányában. A biokémia tudósát nagyon sok meglepetés érte kutatásai során. Néhány kísérlete nem hozta meg a várt eredményt. De a téves utak sem voltak értelmetlenek, új inspirációt gerjesztettek. A holtág nem reménytelen annak, aki tudja, hogy érintkezik az eleven folyammal. Mit keresett Szent-Györgyi? Az életet. Azt az eleven egységet, amelynek funkciói belülről szabályozottak. Megnyilvánulásuk életmegnyilvánulás. Voltaképpen az életet kívánta „elcsípni”. Egyszerűbben: az érdekelte, hogy milyen összetevők eredője az, amire azt mondjuk, él. A fűszáltól az emberig. Hiszen a legfontosabb ismérvük közös: az elevenség. Szent-Györgyi így összegzi tapasztalatát:
„...mialatt az életet kutattam, az élő szervezeteket ízekre szedtem, de eközben kezeim között elsiklott az élet, és végül a molekuláknál meg az atomoknál kötöttem ki, ahol már nyoma sincs az életnek.”
A tapasztalat tehát az, hogy az élet mibenléte nem az anyag valamely rétegében van elrejtve. Különösen nem az érzékszervi szint alatti tartományokban. A fizikusok természetesen azt vallják, hogy minden anyagi létező „gyökérzete” az atomi és a szubatomi mélységbe ereszkedik. Ez áll az életre is. Ami azonban nem magyarázata az életnek. Ha a mélységből nem lehet felhozni a természeti képződmények titkát, máshol kell keresni azt. Felismerését Szent-Györgyi így közli: „De a Természetnek nincs legmélye: legfőbb alapelve a szervezettség.” Milyen rokon ezzel a gondolattal egy Goethe felismerés: „A természetnek héja nincs, se magja.” Tehát az élet szervezettség. Ez igen tömör közlés. A biokémia feladatának tekinti, hogy felbontsa. A fizikai, kémiai, biológiai komponensek törvényszerű kapcsolatba lépnek s ugyanakkor az egyszeriség elve is érvényesül. Ismét költőt kell idéznünk, az ember: „Egyedüli példány – Nem élt belőle több és most sem él, – s mint fán sem nő egyforma két levél, – a nagy időn se lesz hozzá hasonló...” (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd) Németh László, amikor biológia óráin tanítványaival azt a jelenséget vizsgálta, hogy mi az élet, nem a tankönyvet vette elő, hanem Szent-Györgyi tanulmányait. A természettudós, aki szakterületén nagy felfedezéseket tett, nem alap nélkül szólt bele a politika és az erkölcs kérdéseibe
Péterfi-Nagy László: Mindszenty József és az elhallgatott keresztény magyar drámairodalom
A kommunista diktatúra évtizedeiben Mindszenty József „fehér vértanúságának” része volt műveinek, írásainak elhallgatása, tudatos megsemmisítése is. A párthatalom a történelem átírásának a jegyében így tette „meg nem történtté” Mindszenty életének öt évét, 1918-tól 1922 végéig: az általa, zalaegerszegi plébánosként kiadott lap, a Zalamegyei Újság ekkori számait teljes egészében eltüntették (sem az Országos Széchényi Könyvtárban, sem a zalaegerszegi Deák Ferenc Megyei Könyvtárban nem lelhetők fel ezek az évfolyamok). A későbbi hercegprímás Károlyi-rendszer, majd tanácsköztársaság alatti fogva tartása (Szombathelyen, Budapesten a Parlament pincéjében, Zalaegerszegen és szülőfalujában, Csehimindszenten) is tabunak számított, olyannyira, hogy 1919-ből csak két dokumentum maradt fenn a tevékenységéről (akkor még a Pehm családnevet viselte): a tanácsköztársaság bukása után Csehimindszenten mondott első beszéde és a Vigyázzatok az újsággal! c. sajtóröpirata, mely az 1919. szeptember 23-án, „a zalaegerszegi női társadalom” előtt elmondott beszédének nyomtatásban megjelent változata. A Vigyázzatok az újsággal! központi gondolata – „Magyarország sajtóapostola”, Bangha Béla szellemiségének jegyében – a keresztény magyar sajtó nemzetnevelő szerepe, kijelölve feladatait a baloldali rezsimek erkölcsi pusztítása utáni újjáépítésben. A röpirat végén felhívja a figyelmet a keresztény színjátszás fontosságára is és három drámát emel ki a korabeli alkotások közül: „Úgy városban, mint falun rendezzünk a sajtó javára előadást.
Alkalmas színdarabok:
Kincs István: Rabbilincsek.
Szerafini Blanka (Bangha Béla írói álneve – P.-N. L.): Az apróhirdetés.
Szentmihályi József: Vak katona álma.”
A magyar irodalomtörténet sajnálatos módon a rendszerváltás után sem fedezte fel ezeknek a műveknek az értékét.
Keresse a Havi Magyar Fórumot minden hónap közepén az újságosoknál.
Vagy fizessen rá elő!
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
| < Előző | Következő > |
|---|
