Csurka István: Közép-Európa hó alatt (4.)
Egészen egyszerűen és pőrén fogalmazva, azt történt, hogy a magyar forradalom után, a reménytelenül szép önkifejezés után, az egész világállapot lényegét megvilágító önégetés után a magyarság lett az első áldozat Közép-Európában. A konklúziót pedig szinte szégyelljük leírni, ezért szerényen kérdéssé finomítjuk: Nem Európán múlik most már, hogy ez az első egyben az utolsó is legyen?
A magyarságnak ez a legsajátabb élménye 1956-ból: a hótakaró alatt nem szabad álmodni. Nem is álmodik itt már senki. A magyarság mintha letett volna arról a nagy célról, ami századok óta hevítő ereje volt nemzeti tudatának, az Európával szembeni hátrány ledolgozásáról. A magyarság feladta önmagát. Múltja és önazonosítása immár jeges páncélretesszel van elreteszelve. A magyarságnak csak jelene van. A múlttól a vastag páncéllemez, a jövőjétől az álmodás lehetetlensége vágja el. Itt él a kilyukadt Európa közepén pusztán a jelenében, amely, mint mondják, nem is olyan rossz. Reformokat agyal ki és hagy abba, importál és exportál, hiteleket vesz fel és törleszt, turistákat fogad, és utazik és iszik, és kóvályog a távlattalan pillanatban.
Ez az állapot már nem egyszerűen torz, hanem – nehéz kimondani – halálos. Az üvegesedő tekintetben a dolgok elmosódnak, minden bizonytalanná válik. Semmi sem igaz, semmi sem valódi, és a vagy megszépült, vagy elrondult események megszépülése és elrondulása is összekeveredik. Semmi sem igaz, és semminek az ellenkezője sem.
A magyar államhatáron kívüli két-hárommillió kisebbségi sorban élő magyar Szlovákiában, Romániában és Jugoszláviában dermedt rémülettel figyelte a magyar forradalmat. Ösztöne, realitásérzéke az 1920-as elcsatolás óta megedződött. Az erdélyi magyarságnak pedig az erdélyi kohóban, az együttélés mindennapjaiban és a kis ország függetlenségi küzdelmeiben, vallási türelmességében hagyományosan jó szimata alakult ki, s ez a szimat rögtön vészt jelzett. Nem is alaptalanul. A kérdés ezekben az unitárius-szabadelvű magyarokban így vetődött fel: nem fogja-e ez a lázadás itt a hótakaró alatt is azt az1920-as szívós aknamunkával Nyugaton elterjesztett vélekedést feltámasztani, hogy a magyar renitens, bűnös, veszélyes nemzet? Nem fogja-e ez a forradalom megszüntetni azt a kicsinyke kis védelmet is, amit a hótakaró a maga egységes nyomásával jelentett? Sztálin megszüntette a birtokába került nemzetek érdemjegyekkel való ellátását. Előtte a németellenes harcban legtöbbet tett és szenvedett lengyelek voltak a legellenszenvesebbek, leginkább korlátok közé szorítandók.
A baljós sejtelem beigazolódott. A forradalom leverése után kisebbségi magyarnak lenni a hó alatti Közép-Európában a mindkét vállon való kereszthordozás golgotai menetét jelentette, s jelenti ma is.
A „magyar nacionalizmus” újra veszélyes gyúanyag lett, éppen akkor, amikor már nem is létezett tulajdonképpen. A bősz, vad, fasisztikus magyarellenesség elől elhárult az utolsó gyönge akadály is: a hó alá kerültek egyenlősége. A forradalom után Magyarország megszállása nyomatékosabbá válik, Romániából pedig kivonulnak az addig ott állomásozó szovjet csapatok. Röviddel ezután elkezdődik az erdélyi magyar kultúra céltudatos felszámolása, majd a magyar nemzetiségi kisebbség eltüntetése. A történelemhamisítástól a gyilkosságig minden meg van engedve. Mindezek között természetesen nincsen ilyen nyers oksági összefüggés a valóságban, mint ahogyan fenti mondatokból kiolvasható. Ez lehet puszta időrend is. A tény azonban akkor is tény marad, ha érzelmileg másként viszonyulunk hozzá. S a tény itt most az, hogy a magyarság a megszállás viszonyai közepette egy viszonylag nyitott és ha felemás módon is, de egy európai jellegű társadalmat hozott lére, az idegen csapatok által meg nem szállt Románia pedig eltűr maga fölött egy képtelenül korszerűtlen családi despotizmust, a sztálinizmusnak egy arányaiban komikusra kicsinyített változatát.
Önként adódik a kérdés, hogyan lehetséges ilyen szemet szúróan nacionalista, sőt fasisztoid tobzódás az internacionalista hótakaró alatt?
A szovjet közömbösség érthető. Elég egy röpke pillantást vetni a térképre, hogy a román függetlenség akármilyen nagy hangerejű kikiabálgatása fanyar grimaszt okozzon arcunkon. Romániát megszállni most már felesleges fényűzés volna, esetleg életre hívna egy így még csak lappangó és parázsállapotra csak mesterséges élesztgetéssel felfújható oroszellenességet. A román életnek és a román nemzeti jellemnek, különösen a Kárpátokon kívülinek számos oroszos, ukrajnai vonása van. Nemcsak az ortodoxia és a nyelv szláv alapja – amit most letagadnak –, hanem a munkához való viszony és a századok óta türelemmel viselt szegénység is testvérivé teszi a románt és az ukránt vagy oroszt. A román nacionalizmus tehát, ami elsősorban egy felbőszült vezetés önfenntartó nacionalizmusa még akkor is, ha lassanként nagy néptömegeket is átitat és elvakít már, nemhogy teljesen veszélytelen a birodalomra nézve, hanem egyenesen hasznos. Kormányzati eszköz a hófödte Közép-Európában. Leköti az egyik renitenst, a forradalmi hajlandóságú kisebbiket. A jelenkori magyarság legnagyobb sérelme az, hogy Erdélyben, az ősi magyar kultúrabölcsőkben a románok kipusztítják a magyar kultúrát, és a magyarságot erőszakkal elrománosítják. Ehhez képest a magyar függetlenség igencsak körülhatárolt voltáról, amely az egész mai magyarság haldoklásos állapotnak a legfőbb oka, aránytalanul kevés szó esik, ezt még azok az értelmiségi csoportok sem hozzák – hozhatják – szóba, amelyeknek a legfőbb kifogásuk a saját kormányzatukkal szemben az, hogy ez a kormányzat nem tesz meg minden tőle telhetőt a határon túli magyarságért. A kormányzati eszköz tehát jól működik a mai magyar kormányzattal szemben is. Ez a vezetőség időnként élvezi, időnként nem élvezi a központ teljes és osztatlan bizalmát. A teljes bizalom elnyeréséhez 1956 óta egy vád alól kell egyszer s mindenkorra tisztáznia magát, nemhogy egy magyar kormányférfinak, de mégy egy színigazgatónak is: soha nem vál-lalt és soha nem fog közösséget vállalni olyan érzelmi-gondolati és politikai hullámokkal, amelyek a magyar nemzeti érzés felizzására vezethetnek. Mert a magyar nemzeti érzés felizzása – nem a nacionalizmus! – forradalmian birodalomellenes. Akármilyen kicsi is Magyarország, nagy felfordulást tud csinálni. Veszélyes. Míg ellenben a Nagy-Románia jelszavával való dobálózás?
Most igazolódik Sztálin sokat emlegetett bölcs előrelátása, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy a régi rossz elrendeződés – persze nem csak a területi! – érvényben maradjon. Erdély birtoklása fejében Románia nemhogy megmaradt, de egyre mélyebben süllyed bele a sztálinizmusba.
A nyereség a központ számára tehát ez: a közép-európai kis népek most is egymással vannak elfoglalva. Ami azonban a központ számára adminisztrációs nyereség, könnyebbség, az a szóban forgó népek számára tragédia.
Mert közben a terület a szabadesés gyorsulásával süllyed bele a másodrendűség, a képtelen élet és a kaotikus nyomor sarába. A forradalmakat és a tíz-tizenkét éves periodicitással visszatérő megújulási kísérleteket leverik vagy letörik, és nyomukban kiábrándulás, depresszió és elsivárosodás marad. A régi megoldatlanságokra újabb megoldatlanság kerül, a sebeket piszkos és fertőzött kötéssel kötik be, és az egész terület belesüllyed a gyarmati jelentéktelenségbe. Mindezeken kívül van az erdélyi magyar nemzeti kisebbség elnyomásának és a német kisebbség küszöbönálló teljes likvidálásának és a romániai zsidóság kiárusításának egy nagyon egyszerű magyarázata is: Románia keleti állam lett, sokkal keletibb, mint volt az előző évtizedekben. Itt tulajdonképpen feltolul egy súlyos kérdés, amit fel sem szabad, s fel sem lehet tenni. Minek a fejében tűri el a román nép azt, amit eltűr? Az elnyomott magyarok könnyen rávágják erre, hogy Erdély megtarthatása és a magyarság megtöretése fejében. Ez azonban a régi rossz beidegződéseken alapuló, rossz válasz. Olyan kérdést kell e tárgyban feltennünk, amelyben a román nép mostani tragédiája is benne foglaltatik. Azt kell megkérdeznünk, hogy most még miért nincs meg e román nép tömegeiben az az igény az európaiságra, a szabadságra és a felzárkózásra, ami a lengyelekben, csehekben, horvátokban és magyarokban megvan, ami a forradalmaikat, tavaszaikat és szakszervezeti mozgalmaikat élteti, s mindjárt utána azt, hogy nekünk, magyaroknak, meg cseheknek és horvátoknak mit kell most tennünk azért, hogy ez az igény a románokban is megszülessék?
Van tehát ebben a nagy közép-európai tragédiában külön magyar tragédia? Nincs. A magyarság nem szenved többet, és nincs létében jobban veszélyeztetve, mint azok a szomszédai, akik nagyon rosszul bánnak a fennhatóságuk alatt élő magyarokkal, akik ezeket a magyarokat be akarják olvasztani magukba. A magyar sors azonban egy tekintetben mégiscsak különbözik a többi közép-európai nép sorsától. A forradalom nemzeti következményei teszik ezt a különbséget. Ez a forradalom volt mindmáig az első és a legnagyobb explózió. Ez a robbanás természetszerűleg nem lehetett önkorlátozó. Ami követte Cseh- és Lengyelországban, az már az volt.
Ezzel természetesen nem ezen utóbbiak jelentőségét kívánjuk csökkenteni, sőt ha valami, hát ez aztán élesen bizonyítja ezeknek a közép-európai kis népeknek az összetartozását, kulturális közösségét, együttlélegzését. A magyar példából csak azok a nemzetek tudtak így okulni, akiknek az „alapképzése” közös volt. Magyar módra nem sikerült? Megpróbálták másként. Svejki módon és lengyel konspirációs tehetséggel. Tragédia, hogy úgy sem sikerült.
A robbanás után nemcsak romok, hanem üres csend, süket csend szokott maradni a tájon. A világ mintha kiürülne, semminek sincs értelme, és minden mozdulat hiábavaló. A magyarság a forradalommal elérte – a konszolidálás nehéz és sötét évei után – belső viszonyainak nyugalmasabbá és rendezettebbé válását, ugyanakkor mintegy feladta nemzeti önmagát, végképp elvesztette a harcot ezeréves élőhelyén, a Kárpát-medencében. A legjobb román elmék ma már látják, mekkora kárt tesznek felbőszült, gonosz és szinte elmebeteg vezetőik magával a román nemzettel akkor, amikor ezt az Európa felé húzó három értékes lakosságcsoportot, a magyarokat, a szász-sváb-németeket és a zsidóságot kiüldözik, kiárusítják, és dermedt passzivitásra kényszerítik. A magyar kisebbséggel való embertelen bánásmód rávilágít a rettenetes román tragédiára: nem éppen most indul el ez a jobb sorsra érdemes nép abba az irányba, a keleties elzüllés és eldurvulás irányába, ahová voltaképp európai népnek nem vezet útja – oda, ahová a nagy orosz nép már megérkezni látszik? Ez a szörnyű lehetőség mindegyik közép-európai népet fenyegeti, de a románt, mivel ő ezt a keleti utat választotta, vagy – megértőbben fogalmazva – mivel a legkisebb ellenállást tanúsítja ez ellen a keleti irányulás ellen, többszörös mértékben. A magyar kisebbség szomorú tragédiája pedig az, hogy ő azt a nyelvet beszéli, annak a nemzetnek a tagja, amelyik a legtöbb vérrel, áldozattal és a legkilátástalanabb hősiességgel vetette el ezt a keleti utat, de neki – romániai magyar kisebbségnek – most mégis együtt kell menetelnie, dupla keresztet viselve a felé a keleti emberemésztő hósivatag felé.
Egészen egyszerűen és pőrén fogalmazva, az történt, hogy a magyar forradalom után, a reménytelenül szép önkifejezés után, az egész világállapot lényegét megvilágító önégetés után a magyarság lett az első áldozat Közép-Európában. A konklúziót pedig szinte szégyelljük leírni, ezért szerényen kérdéssé finomítjuk: Nem Európán múlik most már, hogy ez az első egyben az utolsó is legyen?
(Püski, 1986)
| < Előző | Következő > |
|---|
