A tartalomból:

Domokos Mátyás : Írói létezés-technika

Beszélgetés Csurka Istvánnal

Domokos Mátyás: – Te kegyetlenül tudsz nyilatkozni önmagadról, munkásságodról, méghozzá a nagy nyilvánosság előtt. Egyszer azt is leírtad egyik tárcádban, hogy „Maga beletörődött saját középszínvonalába... A kezével dolgozik, nem a szívével.” És ezt nemcsak önmagadra, de nemzedékedre is vonatkoztattad, ami – ha igaz – csak következménye az indítékhiánynak, amit azonban rendszerint megelőz valami (s ezt a lélektanból is, meg persze az életből is jól tudjuk!): egy súlyos sérülés, konfliktus, seb, amelyik elindítja ezt az önlefokozó, önpusztító folyamatot. Erről a sebről mások is beszélnek: egyik versében beszél például nemzedéktársad, KalászMárton, azzal a rezignációval, hogy mindenkinek olyan sebe van, amilyet megérdemel. Ki milyet vár, olyan / sebet / kap a világtól? Akkora / ütést, amekkora bal arcot / odatart? S akkor kenyér/ jár neki is, amekkora / ütést / ő a már nem bibliai / roncs fejre mér? (Ki milyet vár?)Nemzedékedet illetően: volt-e, s mi volt ez a súlyos seb?

Csurka István: – A sebekről is sok szó esett már. Nem ebben a mi beszélgetésünkben, hanem az irodalomban, a fehér asztaloknál meg a folyosói beszélgetésekben, meg sok egyéb helyen. Nem akarom én most a sebeket új megvilágításba helyezni, vannak sebek, sok seb van. Amit lényegesebbnek érzek én ebben az egész dologban: az, amivel ezt a kérdést indítottad: a középszínvonal. A középszínvonal maga is egy óriási seb. Olyan korban élünk, amikor ezt a középszínvonalat rettentő nagy erővel sugalmazzák az embernek: a közembernek és az írónak is. Ez kétségkívül talán hasznos, célszerű, de író számára rettentően szorító, gúzsba kötő valami. Ez a középszínvonal a történelemnek mögöttünk levő eseményei után részben menedéknek látszik, részben egyetlen életlehetőségnek. De nagyon veszélyes. Ebbe a középszínvonalba ugyanúgy bele lehet halni, mint a szélsőségekbe. Csak ez egy „ágyban, párnák közt”- i halál, ami még egy középnemzedékbeli író számára is keserves tulajdonképpen.

Csurka István: Létezés-technika

– Pang – mondta Kontha, a fiatal színész. A szónak nem volt különösebb értelmi jelentése, Kontha nem is azért lökte ki magából, mert közölni akart valamit a világgal? Nem, a lényeg a kiejtésben volt, a hangutánzásban. Kontha fejében harangok zúgtak, ágyúk dörögtek, és Kontha különben is részeg volt. Már három napja. Már három éve. Mindig rátöltött.

– Pang – mondta ismét, már századszor.

– Mit jelentsen ez, kérlek? – kérdezte Zólyomi, a kollégája, aki ebben az utolsó három napban vele tartott.

– Csendesség! – harsogta Kontha.

– Lett légyen – mondta Zólyomi.

Egy darabig hallgattak. A kávéház szinte üres volt, nem akadt figyelőjük.

– Menjünk, vegyük fel a gázsit! – javasolta Zólyomi.

– Gázsi! Gázsi! – hördült fel Kontha, a „g”-t mindig alaposan megnyomva, majd énekelni kezdett minden átmenet nélkül: „gázsi,gázsi, mi bajod, mért nem akarsz szólni.”

Megint hallgattak egy sort.

– Ránk telepszik a szomorúság – mondta Zólyomi.

– Olyanformán.

– Csak azt tudnám, hogy miért van?

– Rossz a létezés-technikánk.

 

Dombrády Lóránd: Fordulat a háború menetében –reménytelen elszakadási kísérletek

Hitler 1942. január 1-jén levelet írt Horthynak, melyben bejelentette Ribbentrop és Keitel közelgő látogatását. Nyílt titok volt, hogy a vendégek jelentős magyar hozzájárulást fognak kérni a német hadsereg tavaszi hadműveleteihez, s egyéb óhajaik is lesznek. Az előterjesztendő kérdés nagyságrendje és a várható magyar fenntartások indították Hitlert, hogy ezúttal ne csak levélben kérjen, hanem külügyminisztere és hadseregének főparancsnoka személyesen terjesszék elő az ügyet. Nem volt ismeretlen ugyanis a magyar vezetés előtt, hogy a szovjet csapatok december 6-án megindított támadása súlyos veszteségeket okozott a német hadseregnek, s mintegy 100 km-rel vetette vissza. A vereség olyan nagy hatással volt Hitlerre, hogy leváltotta több tábornokát, és maga vette át a hadsereg irányítását. A kialakult nehéz helyzetben szövetségeseire is egyre inkább szüksége volt, mivel tavasszal újabb támadást akart kezdeni a szovjet fronton. Ribbentrop az egész magyar hadsereget kérte Horthytól. Figyelmeztette azokra az áldozatokra, melyeket a Wehrmacht már eddig is hozott Magyarországért. Itt az idő – hangsúlyozta –, hogy a magyar kormány meghálálja ezt, s nagy erőkkel vegyen részt a végső győzelem kivívásában. Ha a válasz nemleges lenne, az kiválthatja a führer haragját. Esetleg egyáltalán nem tart igényt a magyar honvédségre, ami igen rossz hatással lenne az egész német népre. Egy ilyen helyzet természetesen meghatározó lehet a további magyar területi követelések szempontjából is. Ribbentrop kitért a magyar–román viszonyra. Megígértette Horthyval, hogy amíg a közös háború véget nem ér, nem lép fel ellenségesen Románia ellen.

 

Bobory Zoltán: Béke kezdődött

Képek a doni zarándokútról

Nem vittek még háborúba, frontra, amikor remélni lehetett csupán, hogy az ember élőként tér haza. Nem kellett még bizonytalan időre elhagyni otthont, családot, hazát. Miként nem tértem még vissza ötven év múltán olyan helyre, ahol szörnyű, hihetetlen egyéni sorsok, tragédiák részese lettem volna, szenvedve, történelem-teremtőn. De nem is hiszem, hogy lehetséges bármihez is hasonlítani azt a pillanatot, amikor döccenve elindult a vonatunk a Don-kanyarba, körülöttem egy csapatnyi csodaváró emberrel, nagy nemzeti temetőnk felé. Amelynek képe ötvenéves reménytelenségben élt vagy született meg, könnyes éjszakákon, titkos, szárnyaló családi beszélgetéseken. Tényleg, mi is ez valójában? Csoda? Temetés? Megbékélés? A lelkiismeret megnyugtatása? Akik indulnak, emberek. Keserű tapasztalatok, csalódások, hitegetések után kétségekkel is küszködve: sikerül-e életünk nagy zarándoklata? És íme, tíz nap után újra itthon vagyunk, hazaértünk. A közel hétezer kilométeres utazást követően fáradtan, kimerülve száll le a zarándokcsoport a Keleti pályaudvaron, a hat órát késett Tisza Expresszről. Mint az indulás pillanata, ez sem hasonlítható semmihez. Mérhetetlen boldogságban és valami különös tapintású barátságban egymás iránt. A Don-kanyarból jöttünk, magyar zarándokok.

 

Bodrog Miklós: Álmaink labirintusában

S úgy rémlett, egy hang kiált: „Ne aludj!

Machbeth öli az álmot!”... A tiszta álmot,

Az álmot, mely a gondot kibogozza,

S napi halál, bús robot fürdeje,

Dúlt szív balzsama s második fogásunk,

Fő táplálónk az élet asztalán.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Aligha túlzott Shakespeare, amikor a fenti szavakat adta tragikus hősének szájába: ma már bizonyított dolog, hogy evés nélkül tovább bírja az ember, mint álmok nélkül, melyek rendkívüli szerepet töltenek be a pszichikus háztartásban. Jób könyve (Jób 33, 14-17) is figyelmeztet: „Hiszen beszél az Isten így is, meg amúgy is, de nem törődnek vele. Álomban... ad kijelentést az embernek... így óvja meg.” Korunk egyik legkiválóbb pszichológusa, Erich Fromm pedig, aki az álmot az emberiség univerzális nyelvének tartja, így ír róla: „Azt hiszem, ha tanulni kezdenénk az álom nyelvét, annak bokros előnyei lennének: mert többet tudunk magunkról és másokról, ha megértjük álmainkat... S akkor ezen kívül nem is leszünk annyira egyoldalúan intellektuális beállítottságúak, ami éppen a ma emberére oly jellemző. Így aztán többé már nem kizárólag a fejünkkel gondolkozunk, hanem közelebb kerülünk az érzelmek gazdag világához is. Útját egyengetjük annak, hogy intellektusunk és emócióink szinkronba kerüljenek, és ne hamis ellentétbe. Semmiféle veszedelmes észellenség vagy újmódi szentimentalizmus malmára nem akarom hajtani a vizet, hanem sokkal inkább úgy vélem: az álomnyelv olyasmire taníthat meg, ami égetőbb szükségletünk, mint valaha.” Mindez számunkra nem közömbös.

 

Kiss István: Rosszindulat?

Liberális honfitársaink bizonyára egyetértenének azzal, ha azt állítom, hogy rosszindulat a politikában nem is létezik. Csupán politikai érdekek léteznek. Csakhogy az, hogy milyen eszközöket használunk az érdekek érvényesítése érdekében, már egyáltalán nem mindegy. Akik „a cél szentesíti az eszközt” bolsevista politikai filozófiáját posztbolsevistaként is hiszik, vallják, sőt eszerint is cselekednek, azok természetesen szinte minden eszközt megengedhetőnek tartanak (ha csak nem aggályos olyan szempontból, hogy netán több a kára, mint a haszna). A hazugságot, a politikai ellenfél megrágalmazását, lejáratását, befeketítését, kabátlopási ügybe keverését (divatos szóval a karaktergyilkosságot, amelyet úgy szeretnek másokra fogni), természetesen mindenképpen. És nemcsak kampány idején. Hanem az eszközök ”szabadelvű” használatára biztató Ron Werber-i ” „klasszikus” felfogást: „itt nem osztanak fair play díjat”, a politikai harc egészére kiterjesztik.

 

Dr. Horváth László: Az IMF-től és a Világbanktól mit várhatunk

Érdeklődéssel olvastam Szűrös Mátyás Birodalmak satujában... című cikkét a Magyar Nemzet 2011. november 26-i számában, amely a Nemzetközi Valutaalapba (IMF) és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankba (Világbank) történő belépésünkkel foglalkozik. Ez 1982-ben történt. A Szovjetunió nem tudott hitelt nyújtani ekkor Magyarországnak, mert a hadikiadások miatt csökkent anyagi forrásaival Lengyelország gazdaságát kellett segítenie, támogatnia (lásd a lengyel eseményeket 1980-ban!). Az akkori párt és állami vezetők között élénk vita zajlott le a belépés kérdésében. Kádár János a Magyar Nemzeti Bank akkori elnökének határozott véleménye, tanácsa ellenére mégis Fekete Jánosra hallgatott, aki mögött a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap állt. Ő rábírta Kádár Jánost a kölcsönök folyamatos fölvételére. Így alakult ki mára az adósságrabszolgaság, a jelenlegi gyarmati helyzet! A Szűrös Mátyás által említett Ny. A. Tyihonov szovjet miniszterelnök, aki mögött képzett gazdasági szakértők voltak, az „engedélyt” megadta a magyar kormány kérésére. Válaszában azonban rámutatott az IMF valódi céljára. Figyelmeztetése nem volt alaptalan, amint ez később kiderült. Sajnos Kádár János mögött csak képzetlen és hazafiatlan gazdasági szakértők voltak, mint Havas Ferenc, Marjai József, Faluvégi Lajos, Hetényi Iván, Nyers Rezső, stb. Egy aránylag képzettebb szakértő Fekete János volt, aki már akkor az IMF és a Világbank beépített embereként működött, hiszen kettős állampolgársággal rendelkezett.

 

Bobory Zoltán: Tíz lépések a halálból haza

A hazára szakad a hó!

De ebben a hóesésben is, a Don-kanyar Kápolnánál tüzet gyújtottunk, lobogót, csillagerejűt. Amellyel utat melegíthetünk egymás felé, egymást kereső utakat. A tárogató, a trombita, a gitár hangjával, az imádságunkkal, a szentírás szavaival és a szívdobogásunkkal is. És emlékezzünk csak a honvédre! Aki tíz-lépésenként erőt gyűjtve vonszolta magát haza, lopta meg a halált, tíz lépéseket tett édesanyjáért, a feleségéért, a gyermekéért, hogy az emberek becsüléssel ejtsék majd ki a nevét. Tíz lépést tett a feltámadó igazságért, hogy részese lehessen annak a világnak, ami kitörli a nemzetek szótárából ezen szavakat: szegénység, becstelenség, félelem. Tíz lépések seregével küzdötte le a pusztítás rettenetét, és épített utat a reményekből hazafelé.

 

Keresse a Havi Magyar Fórumot minden hónap közepén az újságárusoknál!

Vagy, fizessen rá elő!

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

+36-30-7545-012

 

……………………………………………………………………………………………………………………

Kedves Honfitársam!

Bizalommal teli szívvel és abban a reményben keresem fel, hogy sorskérdéseinkben egyetértünk. Végzetes volna tovább halogatni, ezért ki kell mondanunk: tartozunk megôrizni annak az embernek az emlékét, akinek ma ilyen nagy hitele van a magyarság legjobbjai között. A dolog szellemi voltából következik, hogy az ôrzés megszervezése egy értelmiségi csoportfeladata. Erre vállalkozott a Csurka István Emlékbizottság, amely elnökévé választott.

Négy-öt magyar összehajol – Csurka István emlékére, ez a jelmondatunk.

Ennek keretében Karácsonyra könyvet jelentettünk meg, síremléket állítunk, 80. születésnapjára pedig köztéri szobrot szeretnénk emelni a tiszteletére. Mindamellett országjáró körutat szervezünk, hogy Csurka István a nemzeti emlékezetben is méltó helyre kerüljön. A fiatalságot is bevonnánk a programokba: a középiskolások számára novellapályázatot hirdetünk. Bár elég erôt érzünk magunkban, a feladat azonban olyan nagy, és jelentôs pénzeszközöket igényel, hogy saját erôbôl nem gyôzzük. Mint karmesternek engedjék meg, hogy Liszt Ferenc Les preludes címû mûvének mondanivalójával búcsúzzam: az ember élete nem egyéb, mint egy csodálatos elôjáték a halhatatlansághoz.

Budapesten, 2012, Karácsonya

 

Barátsággal: Medveczky Ádám

a Magyar Állami Operaház

Kossuth-díjas karmestere

Szíves adományaikat várjuk A Mûvelt, Tájékozott Emberért Alapítvány számlaszámára.

11712004-20341426

Kérjük a megjegyzés rovatban tüntessék fel, hogy „Csurka István Emlékére”.

……………………………………………………………………………………………………………………

Kedves támogatóink és olvasóink!

 

A Csurka István-emlékkönyv kapható a kiadóhivatalban, Püskiéknél és az Anima boltjaiban.

 

 Tájékoztatásul közöljük, hogy a könyvet mindössze 500 számozott példányban adtuk ki. Ára: 4500 Ft . Megrendelhető a 06-30/754-5017 telefonszámon is.

< Előző		Következő >