Csurka István: Egy magyarra már nem vonatkoztak a nyitott társadalom szabadságai

Soros György bejövetele

„Szép egyedül” – mondtam Balatonföldváron 1993-ban. Ez azonban már a második hullámban történt, a Néhány gondolat című tanulmányom kiadása és az ezt követő még számosabb és erősebb támadások után.  Ez már a Nyílt társadalom listás korszakában esett meg. Mit nevezek én most utólag listás korszaknak? Azt az időszakot, amelyben a bel-ügyi III/III-as ügynöklisták létezésével és az azon való szerepléssel kezdték szétverni, egymással szembeállítani és megbénítani a nem SZDSZ-es és nem MSZP-s frakciókat és a hozzájuk tartozó szervezeteket, intézményeket, sőt magukat a családokat is. Ez volt az a lista, amelyet állítólag maga Németh Miklós adott át Antall Józsefnek. Erről senki nem tudott semmi bizonyosat, mégis erről beszéltek legtöbbet minden társaságban. A helyzet pattanásig feszült volt az országban. 1991-ben és különösen 1992-ben, amikor a taxisblokád amúgy is végzetes csapást mért az Antall- kormányra, az MDF-re, de az SZDSZ és Göncz Árpád is lelepleződött, és a nyomor, az infláció, a munkanélküliség pedig elviselhetetlen mértéket öltött, a Bilderberg csoport emberei időszerűnek látták még ezzel is megtizedelni és megfélemlíteni a nemzeti, keresztény oldalt.

 A támadás két oldalról indult el: elterjesztették, hogy a III-as szabályzatok szerint párttagokat nem lehetett beszervezni, tehát az MSZP soraiban nincs ügynök. Az MSZP tiszta, az SZDSZ pedig eleve tiszta. Mivel az SZDSZ-ben volt ezenkívül a legnagyobb a volt párttagok, illetve a családilag odatartozó, sőt ávós gyökerűek, az élkáderek száma, valamint az üldözöttek és a szamizdatosok is oda tartoztak, ott sem volt mit keresni. Egyet-kettőt azonban mutatóba onnan is félig-meddig lelepleztek, meghurcoltak. Az MDF-ben és a KDNP-ben másként jártak el. Egyesekről elterjesztették, sőt sajtóbeli célzásokkal is megindították a leleplezést, másoknak a fedőnevét szivárogtatták ki és próbálták valakire ráilleszteni, de a fenyegetés soha nem azoknak szólt, akiket lelepleztek, hanem azoknak, akiket még nem.  Ez volt a bénító.

Magam már 1990 májusában megkaptam ez első döfést, amely, ha gyengébb idegzetű vagyok vagy valóban bűnös, akár halálos kimenetelű is lehetett volna, legalábbis politikai helytállásomra nézve. Az Esztéta című dokumentum-regényemben már leírtam, hogy Antall József már miniszterelnöki székbe történt megválasztása, beülése után, az Országgyűlés esedékes szünetében megalázott a folyosón. Magához kéretett és nem is nagyon ügyelve, hogy mások ne hallják, közölte velem, hogy a lista az SZDSZ birtokában van, s tegyek valamit, mert ki fogják játszani ellenem. Az esetben az időzítés volt a legsötétebb. Ő már esküt tett miniszterelnök, megingathatatlan hatalommal, a saját múltját is úgy rendezi, festi át, ahogy akarja, én pedig meneküljek ki az irhámmal a politikai életből, az útjából. Mivel ezt az esetet már leírtam, ezúttal nem ismétlem meg csak abban a vonatkozásban, hogy hogyan szolgálta ez is a szemem felnyílását, hogyan láthattam bele a saját legközvetlenebb sorsom szemüvegén keresztül a boszorkánykonyhába. Eltelt néhány hónap és egykedvűségbe zuhant, rebbenő tekintetű, félrehúzódó vagy éppenséggel harsánykodó és radikáliskodó kollégákat láttam magam körül, akiken felismerhettem, hogy megkapták, ha nem is közvetlenül Antalltól azt az injekciót, amit én.

Az MDF-ben többféle ügynök-múltú ember volt, akit feladattal küldtek oda. Ezeket hamar felismertem. Akadt, aki önvédelemből állt be és lett, mindenképpen, kézzel-lábbal képviselő, mert őt annak idején zsarolással szervezték be, de a nézetei és a sorsa is őszintén a magyarság ügyéhez kötötte őt. Ezek élő sajgással járkáltak köztünk, féltek, hogy minden rájuk borul. Számomra aztán az is nyilvánvalóvá vált hamarosan és különösebb elemzés sem kellett hozzá, hogy nem a volt ügynökök a legveszélyesebbek, hanem az új megbízottak. Debreczeni József MDF alapító tag, aki többek között az én erőteljes kampányolásomnak is köszönhetően, amelyet fenntartás nélkül végeztem az MDF és az ő érdekében már 1989-ben a régi országgyűlés tagja lett ötödmagával. Majd kilencvenben fényes egyéni győzelmet aratott, ennélfogva természetes volt, hogy vele kapcsolatban soha nem került szóba semmilyen ügynökvád. Ámde mikor dr. Utólag szembetalálta magát az evangélikus lelkésszel, akin keresztül a ki-csempészett belügyi akták, a III/III-as iratok az SZDSZ-hez kerültek, vagy Debreczeni József történelemtanárral, aki a dolgozatát az Országgyűlésben „náci alapvetésnek” minősítette és Tamás Gáspár Miklóssal, akit az MDF is támogatott a megválasztásban, pedig SZDSZ-es volt, s aki azonnal a filozófiai intézet vezetője lett, körülbelül nulla filozófiai publikációval, az már bizony szembeötlő volt. Innentől kezdve nem lehetett utólagoskodni. De az összekapcsolás még mindig eléggé nehéz volt. Magának Sorosnak kellett közbelépnie, hogy teljesen felnyíljon a szemem.

Egyenes, nyílt oktatásban részesültem a nyílt társadalom természetrajzából. Még a botrányt és szakítást kiváltó tanulmányom megírása előtt válaszul Sorosnak egy durva New York-i nyilatkozatára megírtam dramatikus jegyzetemet a Vasárnapi Újságban. Le-csaptam, lelepleztem, kifiguráztam Sorost. Semmi személyesen sértő dolgot nem adtam elő, a nézeteit és nézeteinek ártalmasságát, magyarellenességét tártam fel. Egy évvel a Közgázon történt díszdoktorrá avatás és a Nyílt Társadalom dicsőséges meghirdetése után egy magyarra már nem vonatkoztak a nyitott társadalom szabadságai. Mert mi történt?  Nyomban kitiltott a rádióból az a Gombár Csaba, aki jelen volt a lakiteleki sátorban és aki ezen a bizalmi tőkén állva lett Antall javaslatára a Rádió elnöke. A szerkesztőt, Győri Bélát pedig kirúgta. Ezt már nem lehetett félreérteni. Ez már nem csak azt mutatta meg, hogy milyen messzire ér el a keze Sorosnak, hanem azt is, hogy humbug az egész Nyílt Társadalom. Csak és kizárólag magyarellenességről van szó és arról, hogy a magyarság semmilyen módon ne merje megkísérelni a hatalomátvételt.  Kétségem se lehetett. Az MDF alelnöke voltam akkor, országgyűlési képviselő. Nem számított. Mi van hát itt? 

Amikor tehát Debreczeni 1992-szeptemberében felállt az országgyűlésben a Néhány gondolat vitájában és azt, amit Antall kissé lekicsinylően és a fogyatékosabb irodalmi műveltségűek számára nehezen követhetően „pamfletnek” nevezett, vagyis némi mentséget is keresett tettemre, ő „komplett náci alapvetésnek” vádolta, én már tudtam, tudnom kellett, hogy két ember szól belőle: Soros és Antall. A „náci alapvetés” vádjával, akár egy  börtönbüntetést is sunyin kilátásba helyezve, nemcsak rám támad, hanem minden ma-gyarra.

Sorsom, helyzetem, tapasztalataim folytán kétségem sem lehetett, hogy itt az Aczél György jelképezte nómenklatúra, a volt ávósok és gyilkosok,  állnak szemben a meginduló ma-gyar változással. A magyar lehetőséggel, a kibontakozással. Ezt üzente a Nyílt Társadalom filantrópja, aki elbocsáttatott, mégpedig talán úgy, hogy egy szót sem kellett szólnia, mert a szolgája, például a Debreczenije magától tudja a kötelességét. Ez az automatizmus, ez az önkéntes szolgaság, amit éreztem, borzalmas teher volt, jobban fájt, mint a kiebrudalás. S az egész történet mögött ott lebegett, az 1990-es, a Kun Béla miatti MDF mentegetőzés képtelensége, hogy ez is csak írói munkásságom része. Megint kicsit nevetségessé is voltam téve.

Ezek után az SZDSZ-nek más dolga nem maradt, mint karba tett kézzel ülni. De nem azt tették.

(Folytatjuk)