A bostoni robbantás az Egyesült Államok újabb politikai fordulópontja lehet. A robbantások helye, a futóverseny célvonala mellett, ahol a legtöbb ember gyűlik össze, pontos tervezésre vall. A hatást erősíti, hogy a sportesemény miatt nyüzsögnek a kamerák és tudósítók. Aki ezt kitalálta, az pontosan ismerte a média természetét, pontosan tudta, hogy két relatív kis erejű bombával hogyan kell a lehető legszörnyűbb hatást elérni.
Már most borítékolható, hogy az elkövető kilétét – biztosan – nem tudhatjuk meg. Még ha elfogtak is valakit, még ha rábizonyítják is a szörnyű bűntettet, sokakban marad meg a kétely: ebben vajon nem voltak benne a titkosszolgálatok?
2001. szeptember 11-e után az amerikai közvélemény tudatalattijában ott motoszkál a szörnyű gyanú, hogy ezeket a tragikus terrorista akciókat mintha hőn szeretett államuk szervezné. Vagy legalábbis valakik, akik az államapparátus felsőbb régióiban tanyáznak. A gyanút csak erősíti, hogy a szeptember 11-ei tragédiát felhasználva Amerika két háborút is indított. Mindkét háború szükségszerűségét azzal indokolták, hogy Afganisztán és Irak veszélyezteti Amerikát. Kiderült, hogy mindkét indok hamis volt.
Szaddam Husszein ugyan brutális diktatúrát tartott fenn, de eszében sem volt Amerikára támadni és nem állított elő vegyi fegyvereket sem. Afganisztánban pedig nincs az égadta világon semmi, hatalmas mák és marihuánna ültetvényeken, valamint megtörhetetlen népen kívül. Újra kiderült, hogy Afganisztánban háborút csak a népesség teljes kiirtásával lehet nyerni.
Ezt természetesen a Pentagonban és a Fehér Házban pontosan tudták. Pontosan tudták, hogy a két, azóta megölt bűnbak, Szaddam Husszein és Oszama bin Laden – bár valószínűleg megérdemelték a halált, – semmit sem számítanak a világpolitikában. Tudták, hogy nincsenek hatalmas hegybe épített barlangrendszerek, nincsenek speciális terroristaképző táborok sem Afganisztánban, sem Irakban. Ilyen kiképzőközpontok éppenséggel Amerika szövetségese, Pakisztán területén találhatóak.
Az Egyesült Államokban az elmúlt hónapokban az iskolai és egyéb lövöldözések tartották lázban a közvéleményt, de ott is felvetődött a gyanú, hogy az iskolai lövöldözéseket valakik azért szervezik, hogy elvegyék az amerikai lakosság fegyvereit, vagy legalább szigorítsák a szabályokat. z idáig teljesen elszigetelt Észak-Korea bevonása a világpolitikába is magán viseli az amerikai külügy kézjegyeit. Kim Dzsong Il halála után néhány évvel – miután az Irán elleni támadás lehetősége biztosan elbukott – a hírekben újra megjelent Észak-Korea. Kim Dzsong Un, a jóllakott óvodás kinézetű utód, egyre gyakrabban tűnt fel a képernyőn. Dennis Rodman, amerikai kosárlabda sztár, aki egy cerkóf ízlésé-vel és eszével van megáldva, ellátogatott a világ utolsó elzárt kommunista országába. Rodman utazását a külügyminisztérium – meglehetősen átlátszóan – magánútnak állította be. Biztosak lehetünk benne, hogy a háttérben sok tízezernyi munkaórát fordítottak Észak-Korea felhasználására és befolyásolására. Észak-Korea az elmúlt hetekben minden nap hír. Kim Dzsong Un fenyeget. A hírekben a jóllakott óvodás háborúra készül. Valójában, dehogy készül. Kim Dzsog Un napjait a szorongás tölti ki. A szorongás, hogy a Kim dinasztia által összeharácsolt va-gyont, a hatalmat és a kivételezett helyzetet hogyan lehetne fenntartani. Neki mindegy, hogy Phenjanban, Genfben, vagy éppen Sanghajban. A háború ügye tehát nem az óvodáson fordul.
Sokkal inkább, a meglehetősen megosztott és kissé tanácstalan amerikai vezetésen. Most úgy tűnik, hogy az amerikai vezetés és a háttérben meghatározó csoportok egy része, egy újabb háborúban látja a megoldást. A valódi nehézség ugyanis nem a biztonsági helyzet, nem a terroristasejtek, nem az atomfenyegetés és nem is a globális felmelegedés, hanem az amerikai gazdaság rossz teljesítménye.
Az Egyesült Államok saját gazdasági dogmáinak esik áldozatul. Miközben a nyolcvanas évek elejétől egy komplett gazdasági központú ideológiát alakítottak ki, hogy más államok javait elszipkázzák és az értékeket relativizálják, az új évezred elején a világ legnagyobb gazdasága kénytelen volt ráébredni, hogy már nem sokáig marad meg hegemón helyzete. Sőt!
Ez a felismerés egyelőre még nem okoz pánikot, egyelőre még nem érezhető a hatalmas életszínvonal-esés, egyelőre még könnyebb az élet Amerikában, mint a világ legtöbb országában, de már látszik, hogy ez a lassú erjedés tíz, esetleg húsz évig tartható fenn. Utána az új, feltörekvő óriásállamok, Brazília, India és Kína beérik, sőt elhagyják az amerikai álmot.
A bostoni robbantás tragédiáját, nemcsak a halottak, a több száz sebesült, köztük gyerekek teszik elborzasztóvá, hanem hogy a robbantásnak a terroron, ártatlan emberek elpusztításán és megnyomorításán kívül semmilyen közvetlen célja nem volt. Aki ilyen aljasságot képes elkövetni, az bármit. Annak egy komolyabb háború meg se kottyan.
Csorja Gergely
| < Előző | Következő > |
|---|
