Csurka István: „Coming out”, mint menekülési útvonal
Megrakták a múlt hetet disznóságokkal, nem lehet szó nélkül elmenni mellettük. A lélekölés, a megzavarás ugyan évtizedek óta tudatosan folyik, de ekkora adagot egyszerre régen kapott a magyarság, mint most. A nevetséges és hirtelen megbukott Oknyomozó Irén ügyéről előzőleg írtunk. Ez azoknak az újságíróféleségeknek a feldicsőítését akarta szolgálni, akik sajtószabadság címén minden lehetőséget és minden pénzt megkapnak a hazudozásra, a társadalom félrevezetésére. Aztán jött egy kis takonypóc ügy. A kormány egyik államtitkára előbújt. (A globálisan műveltek ezt „coming out”-nak mondják.) A hivatalosan férfinevet viselő államtitkár – valójában kislyány – szipogva vallotta be másságát a Meleg Büszkeség nyitányán, a fél kormány és a teljes SZDSZ jelenlétében. Az illető személyügyi államtitkár. Láthatóan sohasem volt katona. Ha arra kerülne sor, a haza védelmében nem számíthatnánk rá, mert pityergős, nőies, és azonkívül, hogy homoszexuális, semmilyen erénnyel, jogosultsággal nem rendelkezik a személyügyi kérdések intézéséhez.
Nyilvános vallomásában elmondta, hogy édesanyjának tíz évvel ezelőtt a halálos ágyán sem merte, soha nem merte elmondani másságát. Ez leleplező, mégpedig az egész homoszexualitásra vonatkozóan. Az édesanyák túlnyomó többsége nem tudja elviselni a fiútól – akit szerelem folytán és áldott kínok közt hozott a világra – ezt a ferdülést, még akkor sem, ha biológiai, génromlási okai vannak, vagy lehetnek. Tragédia számára. Talán a hősi halált is inkább elviseli, mint ezt. De a kislyány nem ezért pityergett. Hanem azért, mert mint mondotta: „szerelmes”.
A mi felháborodásunk oka is ez: ennek a szent szónak a használata. Buzeráns ezt ne merje a saját érzelmeinek, viszonyának, farba kontaktálásainak kifejezésére használni. Ezt Balassi, Petőfi, Ady nevében mondjuk, a saját szerelemből fogantatottságunk nevében mondjuk. Ezt már nem. Lehetnek, legyenek ők egyenjogúak, ne csúfolja őket senki, végezzék azt a munkát, amihez képességük van, teremtsenek művészetet, mindent tegyenek, de a szerelmet hagyják. Ez mindörökre Rómeóé és Júliáé, előbújók, tovább rejtőzködők ezt ne vegyék a szájukra. Mert ha ez végképp és még inkább elterjed, valóban vége van az európai történelemnek.
A fesztivál valószínűleg a kormányprogram része volt. A szipogó államtitkár nyilvánvalóan a kormányfő beleegyezésével – ha nem javaslatára – tette meg beismerő vallomását, mert a kormánynak a túléléshez – a csődközeli állapot következtében – most ilyen erős, felkavaró hatásokra van szüksége. Arra akarják kényszeríteni a társadalmat, hogy olyan kérdésekben foglaljon állást, vagy olyan dolgoktól undorodjék, amelyek nem a kormányt és a kormányfőt, az újgazdag idegenszerű elit felelősségét érintik, hanem általános érvényűek. Melegek már az ókorban is voltak. Tehát nem azzal jönnek elő, mikor, mennyit és hogyan loptak és lopnak ma is, hanem kiszabadítják a természetellenesen élőket a homokos gettókból.
Ezenfelül ez a közszipogás az SZDSZ összeroppanását is meg akarja előzni. Felmérték, hogy mennyire terjed a másságnak ez a fajtája, hogy milyen erős ez a lobbi, és mennyi szavazót jelent az apadó pártnak ez az előbújás. Ha megkapják az összes meleg és az összes leszbikus nő szavazatát, s ha addig is terjesztik a kórt, olyanokat is megszereznek a sajátos kontaktálásnak, akik még nem álltak rá, esetleg bent maradhatnak az Országgyűlésben. Ezért szipogott az államtitkár. Pártszipogás volt.
Világos tehát, hogy nem a szegény, szerencsétlen lyányka a gazember, hanem akik odaállították, és ezzel az előbújással akarják tovább rombolni a közérzetet, az öntudatot, a lelkek harmóniáját. A cél nem a melegek felszabadítása, hanem a rombolás, a ferdültség ünneplése, fricska az amúgy is fogyatkozó magyarság ügyéért aggódóknak.
Mostantól a habzó, nyálas, selypegő és ürülékes gusztustalanságot is el kell viselnie a magyar népnek.
A következő ügy a Horn Gyula 75. születésnapja és ki nem tüntetése alkalmából előadott pártműsor. Az MSZP-nek tulajdonképpen jól jött, hogy a köztársasági elnök megtagadta a kitüntetést. Gyurcsány ezúttal jót húzott, amikor felterjesztette, számítva a megtagadásra. Hiszen így a sértett fél helyzetéből, az áldozat pozíciójából lehet a 75 éves nagyivó megsajnáltatásával fellépni a párt restaurálása érdekében.
Horn Gyulának tulajdonképpen csak egy érdeme van: minden hibájával együtt különb ember, mint Gyurcsány Ferenc, aki felterjesztette. Valamikor, fénykorában politikusnak is rátermettebb volt a bolsi ravaszságok kivitelezésében, a jobb- és baloldali palik egymás elleni kijátszásában, a nyers, állításszerű hazudozásban is jobb volt, mint utódja. Kültelki gyerekként, olyan terepen kellett élve maradnia, amelyen az kitartást és ravaszságot igényelt, mígnem Gyurcsány nyárspolgári, védett környezetből szocializálta be magát a KISZ-titkárságba, a Kádár–Aczél-féle „fuvolázó békekorban”. Horn született bolsevik, más nem is lehetne, Gyurcsány cinikus, lehetne valamelyik új egyház hitoktatója, vagy pornófilmes producer is.
A ki nem tüntetési hajcihőben egészen képtelen dolgok estek meg. Horn televíziós nyilatkozatában a maga kétszázról száz alá csökkent magyar szókincsével, volt miniszterelnökként, rendszerváltóként azt állította pufajkás múltjáról, hogy ő akkor a többi karhatalmistával a rendet védte. A bűnözőktől, akiket kiengedtek a börtönökből. Ezért ma tulajdonképpen perbe lehetne fogni. Az új Országgyűlés első számú törvénye – magam is részt vettem Dénes János barátommal, az ő kérésére a létrehozásában – ötvenhatot forradalommá és szabadságharccá nyilvánítja. Október 23-a ma nemzeti ünnep. És most egy volt miniszterelnök, aki rendszerváltónak mondja magát, bűnözők és randalírozók elleni fellépésnek, rendteremtésnek nyilvánítja – hazudja – azt, ami véres leszámolás volt a szovjet tankok árnyékában, a szovjet érdek szolgálatában, a magyar nép ellen. És ezt most százezreknek és millióknak közvetítik a tévék, a kis izzadó áldozat szavaiként, akit roggyantsága miatt is sajnálhatunk. Még egy éve sincs, hogy ugyanezen rendcsináló erő nevében a karhatalmistaként fellépő rendőrség – teletűzdelve külföldi rendőrökkel vagy katonákkal –, ugyancsak a bűnözők elleni fellépés jegyében, verte össze, börtönözte be a magyar társadalom színe-javát, békés polgárait, akárkit, mindenkit, aki az útjába került.
Horn Gyula, akinek interjú közben egyre jobban izzad a bajsza helye, a felső ajka fölötti terület, amely tipikus másnapossági tünet, miközben nyomja a maga „és sorolhatnám”-jait és „egy sor”-jait, mint befejezetlen miniszterelnöki mondatai építőköveit, s tetszeleg a drótvágás dicsőségében, amelyet a németek azért ismernek el, mert nekik lett hasznuk belőle, történelmet hamisít. Pontosabban ugyanaz a helyzet vele, mint a kis államtitkár jánykával: hamisíttatnak vele. Ötvenhatot az ő most sértett, áldozattá tett figurájával, szánnivalóságával tolják még távolabbra, még gyanúsabb összefüggéstelenségekbe. Adja meg az Isten, hogy érje meg a nyolcvanat is, akkor már újra ellenforradalomról fognak beszélni – remélhetőleg szűk ellenzéki körben, vagy Országgyűlésen kívül.
A dísz melóban, a túlélési vacsora előkészítésében és Bolsi Büszkeség Vacsoráján az egész párt részt vett. Lendvai Ildikó például azt nyilatkozta a Sólyom-nem után lányos zavarában, hogy „Horn Gyula akkor kétségtelenül a rossz oldalon állt.” Ez a marxista dialektika és a talmudista hajszálhasogatás magasiskolája, mert ezt az a hölgy mondja, aki együtt dolgozott a rossz oldal legfelsőbb intézményében évekig Horn Gyulával, a Pártközpontban. Ott csak az kapott fizetést, aki ellenforradalomnak mondta a forradalmat, és munkásőrként még tíz, húsz, harminc év múlva is el akarta taposni a „bűnözők”, a horthysta katonatisztek, arisztokraták, az imperialisták ügynökeinek maradványait, és helyeselt minden akasztást. A rossz oldalon állás nem rögzült 56 november 4-ére és az utána következő hónapokra, nem ért véget a salgótarjáni sortűzzel vagy a Nyugati pályaudvar előtti tüzeléssel, gyilkosságokkal, amelyeket az a karhatalmi egység hajtott végre, amelynek Horn Gyula is tagja volt. Ezt tudja Lendvai Ildikó is. Aki most már megbocsátja a 75 éves Horn Gyulának, hogy akkor azon a rossz oldalon állt, amelybe ő később beküzdötte magát. Lendvai Ildikó elnéző az öreg iránt. Vállon veregeti.
Gusztustalan társaság, akár meleg, akár nem. Ennyi fekély egyszerre régen fakadt fel. Büdös van.
(Elhangzott 2007. júliusában)
| < Előző | Következő > |
|---|
