A korlátlan lehetőségek hazája

Elhangzott a Kossuth Rádióban 1992. februárban

Szomorúan jelentem, amit büszkén is jelenthetnék: utolértük Amerikát. Most már Magyarország a korlátlan lehetőségek hazája. Csak itt most nem kell az a tehetség, ami az Újvilágban annak idején mondjuk egy Edisont fellökött a világhírbe, itt elég az érvényesüléshez egy szakadt ejtőernyő, amellyel a korlátlan felelőtlenségű elvtárs a leninszagú-hagymaszagú pártbizottságból átpottyant egy szakemberségbe. És ha közben, mellesleg, milliókat vagy milliárdokat sikerült „újszerű vállalkozási formák” címszava mögött a saját zsebébe átgyömöszölnie, és ezért netán még véletlenül nyilvános leleplezésben is részesült, netán még valamilyen bágyadt bírósági eljárás is indult ellene, sebaj, itt most egyetlenegy eljárás sem fejeződik be ítélettel, mert mindig meg lehet találni azt a reformkommunista cikkelyt, aminek alapján felmenthető a síboló.

Jó volna egyszer egy kimutatást készíteni arról, hány eljárás maradt félben, hány nagy ügy simult el nyomtalanul, hány milliós és milliárdos bűnügy szereplője van most is igazgatói, színigazgatói főjegyzői székben: hány nagy holding vagyona alapszik egy másodéves joghallgató ismereteivel is feltárható gazemberségen, hány nagy főhatóság vezetője mulasztotta el a saját vizsgálata eredménye után a feljelentési kötelezettségét, és hány ügyben tagadta meg a nyomozást vagy a vádemelést az ügyészség – bűncselekmény hiányában. Papíron ezek a dolgok mind rendben vannak, mert amikor a nagy kikanyarítást – természetesen az állami, a közös vagyonból – elkövették, akkor ezt az eljárást az akkori törvények – jaj, bocsánat a kifejezésért, már magam is beleestem abba a hibába, hogy a Kádár-rezsim alatt alkotott nem tudom miket törvényeknek ismerem el – szóval azok a valamik, amelyeket a szovjet tankok többszöri ide való benyomulása és magyartiprása után hoztak a Moszkva által a nyakunkra ültetett főkegyencek és az ő alkegyenceik, szóval ezek az izék ezt a kikanyarítást törvényesnek ismerték el. Sajnos, ez így van.

Egész átalakulásunk ezen a jogi tényen és egyszersmind erkölcsi képtelenségen alapszik. Ez van.

De akad itt más is, mármint a korlátlan lehetőségek tekintetében. Például az OTP. Évek óta mondja és költi el a vaskos milliárdokat rendszerének korszerűsítésre, és ezenközben mindmáig nem tudott rátérni a napi kamatszámításra, ami mindenütt a világon be van vezetve. A milliárdok el lettek költve a legragyogóbb szakemberek által és a bankárok állandóan gyűjtik a tapasztalatokat az egész dolláros világban, de mindmáig nem voltak képesek bevezetni az ottani napi kamatszámítási rendszert. Így aztán az, akinek a tárgyhó 25-én van egy rongyos milliója kápéban, az szépen besétál vele az OTP-be és beteszi két-három napra. A havi kamatszámítás módszere alapján a huszonhatodiki állapot után fizetik a kamatot. Azért, mert huszonötödikén ott volt. Huszonhetedikén aztán már ki is lehet venni a milliócskát, és a következő hónapban a trükköt meg lehet ismételni. A kisnyugdíjasok pedig kiflit csennek a Közértben és a kormányt szidják a nyomorukért. Ők persze nem is tudnak erről a korlátlan lehetőségről, nincs is miért tudjanak róla – erről jószerivel csak a beavatottak tudnak.

A szakma. A bankszakma. A liberális bankszakma.

De hát ez az állapot sokáig nem tartható. Korszerűsíteni kell a bankrendszert. De hát mi magunk nem tudjuk korszerűsíteni – mondják a szakemberek –, mert nincs hozzá tőkénk. Meg kell hívni a nyugati korszerűsítő céget. Az majd nagy pénzért elvégzi. A nagy üzlet után a nagy jutalék. Minél tovább húzzuk, minél égetőbbé válik a dolog, annál jobb üzletet lehet felajánlani a korszerűsítőnek, s annál nagyobb a jutalék is, a kormány annál könynyebben rábólint, a nyugdíjas meg annál elkeseredettebb lesz.

Piszok egy kormány van, harsogják a publicisták, belé akar nyúlni ebbe a csodálatos bankrendszerbe! Miért nem hagyja függetlenül érvényesülni ezeket a bankzseniket?! Megjegyzem mindegyiknek megvan a saját publicistája a Magyar Hírlapnál, a reformkommunistáktól megvásárolt lapnál. Az új tulajdonos a mostani legnagyobb nemzetközi bank- és KGB-botrány hőse. Szegény jó Maxvell elvtársról van szó, aki előtt szintén korlátlan lehetőségek voltak, csak aztán az óceán korlátlanságában végződött a dolog. Mi lesz most ezekkel a szerencsétlen publicistákkal, ha a nagy mecénásaik elvesztik a korlátlan rendelkezés lehetőségét?

Mert erről van szó. Ezért ordítanak, mint a fába szorult féreg. Esetleg elvesztik a korlátlan rendelkezés kommunista privilégiumát és a korlátlan hazudozás ugyanilyen publicista előjogát.

Azt hittem, nem jól hallok, amikor a múlt héten a társadalombiztosítás egyik vezetőjét idézve azt fejtegették a Reggeli Krónikában, hogy hiába határoz a nyugdíjak felemeléséről az Országgyűlés döntése alapján a kormány mondjuk márciusban, a TB csak ősszel lesz képes ezek alapján folyósítani a megemelt összeget, mert rendszere csak ennyi idő után képes átállni.

Pontosan úgy, mint az OTP. Az is csak az év végére ígéri az átállást a napi kamatszámításra. És miért nem lehet a két dolgot összekötni? Miért nem tudják a bankok a nyugdíjfolyósítás és a betegsegélyezés adminisztrációját korszerűsíteni, meghitelezni? Van ennél előbbre való? Van, de csak addig, amíg ezek a bulista bankárok ülnek a szakmai székekben. Vagyis hát, nem sokáig.

Nem lehet, hogy egy törpe kisebbség az orránál fogva vezessen egy egész országot.

Kétféle módi járja itt most, a korlátlan kommunista lehetőségek hazájában: az egyik amiről nem beszélünk, ezek a nagy bűnügyek, a számvevőségi vizsgálatok után folytatható producerkedés és intendánskodás és a csalárd alapítások, a másik pedig a kis ügyek, amiket viszont fel kell fújni, hogy a nagyokról hallgatni lehessen. Ilyen kis ügy a Hunnia ügye. Ez a lap olyan, amilyen. Ha van egy kis időm, érdeklődéssel olvasom, mert sokszor olyan dolgokra világít rá, amelyeket évtizedek óta elhallgatás homályába burkoltak. Sajtószabadság van hazánkban. Ha ez a lap vét, majd elítéli a bíróság. De amíg nem ítélte el, éppen olyan folyóirat, mint a többi. De hogy a nagy bankügyletek, a még a pártállam idején kicsempészett pártpénzek tisztára mosott tőkeként való hazatérése zavartalanul folyhassék, valamint hogy a Népszabadság háborítatlanul tudja népszerűsíteni Rákosit és Gerőt és az egész megbukott eszmerendszert, persze parlamenti ügyet kell csiholni a dologból, és a legnépszerűbbnek kihozott Fidesz-képviselő, a Parlament emberjogi bizottságának elnöke, a jogász Fodor Gábor – nem átallja utasítani az Országgyűlés egyik tisztviselőjét, hogy gördítsen akadályt egy legális magyar folyóirat országgyűlési terjesztése elé, és amikor ez ellen egy MDF-es képviselő felszólal, akkor őt próbálják kínpadra vonni, és Fodor pedig tetszeleghet tovább az igazi demokrata színében. Ő a nagy Chartás kartárs, ő csak tudja.

Az ügy, mondom jelentéktelen. A Hunnia jól jár, most már sokkal többen fogják olvasni. A köztudatban azonban ismét ferdülés keletkezik, mert a nagy hadjárat következtében újabb százezrekben rögzül az a téves, és negyven évig sulykolt balítélet, hogy egyetlenegy veszély leselkedik a demokráciára és a szabadságra, a szélsőjobb, a fasizmus. Holott kettő.

A másik a kommunizmus – a szélsőbal, amelynek idehaza jelentős hadállásai vannak és emberjogi védelmezői is, lám csak.

Vajon miért?

1988-ban, a nagy erdélyi tüntetésen 250 ezer ember előtt a Hősök terén elhangzott beszédemben, amelyet Bubik István olvasott fel, Ceausescut fasiszta diktátornak neveztem. Akkor mind a hazai, mind a külföldi tudósítók csóválták a fejüket, mondván, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni. Azért mégsem. Aztán ’89 Karácsonyán ezek a hangok valahogy elhallgattak.

Pedig Ceausescu fasizmusának, vagyis a kommunizmus és a fasizmus lényegi azonosságának csak egy része került felszínre.

Holott mindezt már József Attila is látta, ő írta le a „fasiszta kommunizmus” szóösszetételt. Igaz, elvtársai nyomban kihúzták az akkori Népszavában a verséből. Máig kihúzzák. Ez az, amiről nem beszélünk. Nem engedjük be az Országgyűlésbe a Hunniát, de szót sem ejtünk arról, hogy a Népszabadság Rákosit és Gerőt adja közre. De hát mivel vétett kevesebbet a magyarságnak Rákosi és Gerő, mint Szálasi? Semmivel.

De, ha már nem kapták meg ezek a balgengszterek méltó büntetésüket, legalább a szellemüket ne védelmeznék oly harsányan. Oly kiáltó arcátlansággal.

Itt azonban még nem szabad megállni a gondolattal. Mert ez így még egy kicsit pontatlan. Nem az ugyanis a Rákosizók, Gerőzők és Hunniázók közvetlen célja, hogy a kommunista rendszernek azt a formáját hozzák vissza, ami akkor fennállt és aztán Kádárban folytatódott, hanem az, hogy ezt a számukra korlátlan lehetőséget nyújtó lassított átmenetet még jobban elnyújtsák, s végül megállítsák.

A bankállapotok, a bankszakma érdekei követelik meg a Hunnia elleni fellépést és a szellemi átalakulás lefékezését. Még van mit rabolni! És mint tudjuk, a korlátlan kommunista lehetőségek telizsebű bajnokai pártházaikról, Czinegéikről, politikai bizottságaikról le tudnak mondani, de a rablás lehetőségéről soha. Attól meg kell fosztani őket.

Sajnálom, hogy így, ennyire nyersen kell megnyilatkoznom, Kedves Hallgatóim! Sokkal jobban esnék nekem ehelyett hazánk páratlan szépségeiről beszélnem. De hát nem lehet, mert nekik is éppen ez kell. A szívünk korlátlan lehetőségei.