Trianon (II. rész)
Valójában nem tudjuk, hogy a történelem megannyi elpusztult, másikban vagy több másikban feloldódott népe közül hány választotta – a kor tudatossági szintjének megfelelően – önkéntesen, beletörődve a felolvadást és a beolvadást, a néphalált. Meghajolva egy nagyobb erő parancsa előtt, megérezve, hogy az eredeti közösség vesztes és védhetetlen. A saját élet, a nemzés mindig mindenek fölött áll. Hány kisemberi kiegyezés történik meg, amikor egy sztyeppei ember megtanulja egy másik törzs nyelvét, odaadja barmait, vagy éppen lányait, anyaöleit. Sokféle néphalál volt már.
1989 a leigázott közép-európai népek valódi felszabadulása lehetett volna, ha a hidegháború egyedüli győztes szuperhatalma nem követi el azt a hibát, hogy minden elgondolás, terv, valamint helyzetfelmérés és a törmelékké vált népek levegőztetése és a fejek szellőztetése nélkül löki bele őket a váltásba. Közép-Európa népeivel mindenekelőtt tudatni kellett volna, hogy most már van lehetőségük a saját jövőjük megtervezésére. Ezek a nemzetek a közös szovjet sors ellenére különböző természetűek és különböző állapotban kerültek ki a bolsevizmusból. Nemcsak időre lett volna szükségük ahhoz, hogy fejlődési irányt, módszert válasszanak maguknak, nemcsak türelemre, hanem a Nyugat részéről sokkal több önfegyelemre és a saját karvalytőkéjének, a saját sok-sok rablójának a megfékezésére. Be kellett volna látnia, hogy ez alkalommal nemhogy felszabadítás nem történt, hanem éppen fordítva. A közép-európai népek csendes ellenállása őrölte fel a szovjet rendszert, miközben maguk is felőrlődtek.
Meg kellett volna óvni a hirtelen napra kerülteket a liberalizmus pusztító ultraibolya sugárzásától. Ennek éppen az ellenkezője történt. Sokkterápia, liberalizmus és a volt nómenklatúra gátlástalan uralma. Holott ha a közép-európai népek megkapják a saját közös piac lehetőségét, sőt erre még gyengéden unszoltatnak is, ha egységesen megkapják nyomasztó tartozásaik elengedését, és ha maguk alakíthatják ki a posztkommunizmus társadalmát, azaz maguk haladják meg a posztkommunizmust, akkor nyilván sok mindent átvesznek a nyugati modellekből, de mégis megtartják igazi arcukat, megőrzik közép jellegüket, vagyis a történelem által rájuk rótt hivatásukat.
1988-ban, amikor a változások már bizonyosan bekövetkezendőek voltak, de a lefolyásuk, a módjuk még alig derengett, e sorok írója el sem tudta képzelni, hogy mindez ne egy összeurópai és szuperhatalmi értekezlet, ha kell: békekonferencia keretében történjék, amely új feltételeket, új határokat, új jogokat és kötelességeket állapít meg minden résztvevő számára. Meg kellett volna mondani, mit szabad és mit nem, mire futja és mire nem. Kell-e valamire ez a 130 millió ember, vagy sem? Ez az értekezlet elmaradt, mert ez kikerülhetetlenül a Versailles-jal való szembenézést is jelentette volna. A két világháború győzteseinek rá kellett volna döbbenniük, mennyit vesztettek. Mind a történelmi tisztánlátás, mind az erkölcsi erő, mind pedig a bátorság hiányzott ehhez a döntéshez. A bátorságra az összedőlt Szovjetunióval szemben lett volna szükség. Kétségtelen, hogy hadsereg-karmai és nukleáris fogai még megvoltak a gümőkórban és rákban vergődő fenevadnak, ámde ez nem igazolja a vele való érthetetlenül kíméletes bánásmódot. Mintha egy bűnözőről lett volna szó, akit futni kell hagyni, mert sokat tud.
A Kelet és az orosz világ életébe, életrendjébe, a rendetlenségébe természetesen nem lehet beavatkozni. Az összeomlott Oroszországnak még kevésbé lehet utasításokat adni. Nem is erről van szó, hanem a volt gyarmattartó közép-európai befolyásáról. Ezt meg lehetett volna szüntetni. A kommunista pártokat be lehetett volna tiltani, igazságot lehetett volna szolgáltatni, s éles határvonalat lehetett volna húzni a kommunista kényszeres múlt és a megnyílt jelen közé. Emiatt nem kezdett volna atomháborúba az orosz vezérkar. Igaz, ez nem lett volna sem bársonyos, sem békés átmenet, de hát így sem az. Mert így az egykori megalázottak részére súlyos teher és szenvedés, a régi haszonélvezők számára pedig újabb liberális lehetőségek sokasága.
A Nyugat és elsősorban az Egyesült Államok nem volt készen az egykori szövetséges rendszerének teljes szétzúzására Közép-Európában. Meghagyta a szelídített formában való visszatérés lehetőségét, és ezzel a maga számára a feltámadó Oroszországgal való párbeszéd folytathatóságát.
Kérdés, miért van szükség erre a folyamatos párbeszédre, egyeztetésre, a kétpólusú világ árnyékának fenntartására. Valószínűleg Németország új helyzete és állapota miatt. Az egyesült Németország jelenleg még roppant belső gondjaival küzd. A volt porosz országrész, az orosz megszállás alól felszabadult németség azonban néhány év alatt csak talpra áll, és az eddiginél is félelmetesebb gazdasági és politikai versenytárssá válik, és mihelyt lehetősége nyílik rá, éppen a hagyományosan hozzá tartozó térséget kanyarítja, vonzza és emeli magához: Közép-Európa keleti részét. Aztán a Balkánt és azután Ukrajnát. Így olyan új világközpont keletkezhet, amelyik épp úgy a munkából származó felhalmozódáson, tőkegyarapításon alapszik, mint a távol-keleti, s ketten együtt megszüntetik a dollár egyeduralmát, a dollárral és a pénzügyi műveletekkel való világszabályozás lehetőségét.
Az imperializmusok kora lejárt. De csak a katonai és a háborús hódítás értelmében. Ma a fegyverek eladásra készülnek, és így a gazdasági imperializmusok részei. A gazdasági imperializmus, a pénzügyi sakkban és szolgaságban tartás a hidegháború terméke. Mindkét világháborút a gazdasági fölény, az anyagi bőség és a hiány döntötte el, s amikor a fegyverek elhallgattak, a győztesek között megkezdődött a gazdasági verseny, a fegyverkezési verseny, amelyet ugyan sok fegyverkorlátozási tárgyalás szakított meg, ámde ezek csak a ráfordítási költségeket növelték.
Ezért nincs közép-európai gazdasági és társadalmi újjáépítési koncepció. A jelenlegi egyetlen gazdasági imperializmusnak nem érdeke, hogy a készülődő másiknak, a németnek – vagy szebben mondva: az európainak – besegítsen a 130 milliós térség – egyébként amerikai szemmel nézve kicsi, zsúfolt és valami gyanús népség lakja – feltámasztásával. A monopoltőkének nem szokása a testvéri segítségnyújtás. Európa pedig már nem monopólium. S az unióját éppen azért csinálják, hogy ne is lehessen német monopólium. Most itt még nincs egységes akarat; joggal féltett, külön, saját érdekek vannak. Ezért maradt el a hidegháború utáni békeértekezlet, a rendezés. Azt végül mégsem mondhatták vegetálásra vagytok ítélve.
A közös sorson belül Magyarországnak vannak külön szerencsétlenségei. Pontosan úgy, mint Trianonban. Itt volna a legnagyobb szükség a területi rendezésre, a nemzetbe tartozó magyarok néprajzi határainak megvonására, vagy legalább a kívül élők önrendelkezési jogának szavatolására és működő önkormányzatára. Az életben maradáshoz itt volna a legnagyobb szükség segítségre. Az elszenvedett csapások következtében ez a nép fogyatkozik, mégpedig most már rohamosan. Itt minden változásért, rendezésért kiált. De ha Magyarországon megindul a gyökeres átrendeződés, az magával vonja a többi országot is. Pontosabban éppen arról van szó, hogy Csonka-Magyarország a Kárpát-medencében helyzeténél, csonkaságánál fogva nem tud komolyan fejlődni, ha nincs ésszerű rendezés, ha viszont van, ha megindul a fejlődése, akkor viszszaáll az az állapot, amit Versailles-ban szüntettek meg, az európai jelentőségű közép-európai birodalom mint gazdasági és politikai tényező. Természetesen nem magyar fennhatóság alatt! Ilyen álmokat itt nem lát senki. Ez az új, összeszövetkező, Kárpát-medence központú, Lengyelországot, Magyarországot, a volt Csehszlovákia területét, a volt Jugoszlávia területét és Erdélyt magába foglaló államszövetség vagy akármi, amelyről már sietve leválasztották Ausztriát, történelmileg igen rövid idő alatt felnőne, önálló gazdasági tényezővé válna. Nem olvadna be az Európai Unióba, mert annak nincs értelme, nincs történelmi indoka, hanem versenytársként szerződéses együttműködésben állna vele. Egymás erőforrásai és piacai volnának és ketten együtt képeznék a harmadik erős tőke-világközpontot. Mindez Magyarország nélkül nem lehetséges. Budapest, a Duna fővárosa ennek a természetes központja. Ezt tehát Magyarországon kell megakadályozni. A magyar társadalomnak kell olyan állapotban lennie, a magyar gazdaságot kell külföldről szabályozni – Világbank –, hogy ez a koncepció ki se alakulhasson. Ez a különleges és folytatólagos trianoni szerencsétlenségünk.
Tehát itt kell gondoskodnia a gazdasági imperializmusnak arról, hogy olyan ügynökei vezessék az országot, akik fenntartják a pangás állapotát. Szemfényvesztéssel, persze, ahogyan mindig is. Magyarország a legeladósodottabb ország, és a legjobban fizető adós is ugyanakkor. Magyarországnak, akármilyen kicsi is, nem szabad saját utat járnia, mert a körkörös pangás csak így szavatolható.
A világvezetési alapmódszer ma a késleltetés. Késleltetik a természetrombolások elleni hatékony fellépést, késleltetik az olajenergia felváltását más, természetbarát forrásokkal, akadályozzák egy nem egyirányúan befolyásoló, nem romboló tájékoztatási világrend kialakulását, nem lépnek fel a beteg tömegkultúra ellen. Magyarország ma a politikai késleltetés epicentruma. Mindig akadnak áruló politikusai, akik nemzeti, keresztény politikát vagy modernizációs kísérletet hazudnak föl a rájuk bízott késleltetésekből. A nép pedig tűr és fogyatkozik. Halála óráját viszont nem késlelteti.
Ez is nagy előny ma az internacionalista liberalizmus világában. Mert így befektetés nélkül sok kiadó lakás keletkezik. Így nagyon olcsón földhöz lehet jutni, csak előbb bankokat kell szerezni, a bankok jelzáloghitelt adnak a nyomorult bennszülöttnek, s az, miután a tőkét kifizette kamatokban, szépen elbukja a hitelt, a föld a banké lesz, az pedig továbbadja – annak, akinek akarja, hiszen a liberális rend ezt írja elő.
Nem kell gonoszságot, dühödt magyarellenességet, Benes-féle gyűlölködést feltételeznünk akkor, amikor ezt megállapítjuk. A magyarság fogyatkozása riasztó. A magyar nemzeti öntudat és akaratképzés hiánya még inkább az. Hova lehet albérlőket legkönnyebben és legolcsóbban bejuttatni? Ahol a főbérlő már gyagya. S így lesz az albérlőből főbérlő. A főbérlőből pedig kopjafa. Mire az ország mostani lélekszámának harmada már orosz, ukrán, román és Közel-Keletről érkező zsidó lesz, a másik harmada meg cigány, addigra már tele lesz az ország kopjafával meg székely kapuval. Ezek lesznek a magyar találkozóhelyek, ahol a székely himnuszt éneklik a még el nem temetett főbérlők.
Magyarország már most is a népátszabás-, átgyúrás, sőt az éltében kiterítés kísérleti telepe. Ez voltaképp Trianon befejezése.
A legnagyobb baj az, hogy a magyar nemzet semmit nem tud minderről. Amióta Horthy Miklós kormányzó miniszterelnökei közül Teleki Pál főbe lőtte magát, gróf Bethlen Istvánt aggastyánként elhurcolták (emlékiratait írva hunyt el valamelyik moszkvai börtönben), Bárdossy Lászlót kivégezték, később a kisgazda Kovács Bélát Szibériába hurcolták, a baloldalian magyar Kovács Imrét emigrációba kényszerítették, amióta Szabó Dezső halott, az írók pedig belső emigrációba kényszerítve, megfélemlítve hallgatnak, mert a kérdés érintése azonnal antiszemitizmus és nacionalizmus vádját vonja maga után, azóta a politika színpadán egyetlen ember jelent meg, aki mindezt átlátta és tudta: Antall József. Politikáját azonban ő sem ennek alapján, mindezek kivédésére szervezte meg, hanem éppen ellenkezőleg. Minden bizonnyal a kilátástalanság és a másik oldal roppant erőfölénye fordította meg őt. Az erőfölény természetesen ténykérdés. Amikor azonban egy bekerített nemzet életéről van szó, akkor az egyetlen, mégoly reménytelennek látszó alkalmat is meg kell ragadni a kitörésre. 1989–90 ilyen egyszeri alkalom volt.
Tudtára kellett volna adni a magyar nemzetnek, hogy milyen választás előtt áll egzisztenciális értelemben. A nemzeti öntudat nélküli, trianoni pangás a népesség felgyorsuló fogyásával együtt a nem magyar népi elemek túlsúlyba kerülését, a ma még rejtett, de később nyílt orosz, ukrán és zsidó betelepülést és telepítést eredményezi. Az új honfoglalók gazdaságilag erősebbek és támogatottabbak lesznek, mint az őslakosok, akik még egy darabig magyarul beszélnek. Aki gazdaságilag erősebb, az parancsol.
Annak nőnek az igényei és saját igényeivel lenyesegeti a másik ember igényeit, szárnyait. Ahogy Ady írta: „…itt halottasak az esték”, „és a szárnyakat lenyesték”.
A fogadó vállalatok, sőt vállalatbirodalmak már felálltak. A Fotex, a Vico, a bankok, és egyre szédületesebb a befolyása a Soros Alapítványnak is. A háttérből ezek irányítják a politikát, és ezek üzenik meg a Világbanknak, hogy mit követeljen a kormánytól.
A magyar népnek joga van tudni, hogy mennyi emberi megaláztatással, szenvedéssel és nyomorúsággal jár számára, ha beletörődik ebbe a trianoni folyamatba. Tudnia kell, hogy nemcsak Erdélyországban fogják csúfolni gyermekeit, hanem a pesti utcán is. Jó állást a műveletlen magyar nem fog kapni. És műveletlen lesz, mert nem maradnak meg az iskolái. Gyakran meg fogják büntetni. Egyes értelmiségiek életét pokollá fogják tenni. Mindig felüti valahol a fejét egy-egy nacionalista kilengés, idegenek elleni program, amelyet meg kell torolni. A fő módszer azonban a megelőzés lesz. Belelátnak egyes magyarok fejébe, és felfedezik bennük a pogrom szándékát. Megbüntetik tehát. Másokat pedig megbélyegeznek, mert ők is elkövethették volna azt, amit nem követtek el.
Sokféle áru lesz Magyarországon, sokféle magántelevízió és kevés magyar munkaalkalom. A magyarság egyes országrészekben kisebbségbe kerül. Budapest nemzetközi város lesz, itt már aztán semmi nem lesz magyar jellegű. Minden itt történik, és minden intézmény liberális kézben lesz. Minthogy ez már most is majdnem így van, már csak Demszky Gábor lovas szobrát kell elkészíttetni.
Ezzel a beolvadásos, elsorvadásos magyar néphalál a Közép-Európára féltékeny gazdasági imperializmus megoldja telepítési gondjait, a veszélyes, kellemetlen környezetből uralmi állapotba, biztonságba helyezi védett népcsoportjait, és egyúttal el is szigeteli Magyarországot a környezetétől. Eltartott, különleges rendeltetésű, bizonytalan határú sziget lesz, nem pedig a fejlődés központja. Az esetleg feltámadó német imperializmusnak pedig semmilyen bázisa nem lesz itt…
A ma élő magyar népnek, minden kar- és elmemozgatásra képes felnőtt embernek tudnia kell: ha tűr, ha mozdulatlan marad, ha nem követeli ki magának a döntés jogát, akkor ezt a sorsot választotta magának. Ez a hetvenöt éves Trianon üzenete.
A másik út, a magyar út veszélyes, ez tele van akár azonnali szenvedésekkel, áldozatokkal, mindennel, amivel egy lázadás jár. Mert ahhoz, hogy a sorsunkon fordítani tudjunk, éppen a nagy veszély és a talán eredménytelen véráldozat jegyében, a kockázatot vállalva kell összefognunk.
A „Nem! Nem! Soha!” most ismét a magyar élni akarás csatakiáltása, de nem a szomszédaink ellen, és nem területekért, hanem a belső nemzetrontás ellenében. Az önfeladásunknak kell ezt odakiáltanunk. Trianon hetvenötödik évfordulóján mindannyiunknak kuruc-magyarokká kell lennünk, és a sajt szabadságunk lobogóit kell kibontanunk. Legyünk most mindannyian Nagy Fejedelmünk, Nagyságos II. Rákóczi Ferenc hűséges katonái.
Ez esetben győzhetünk, a másik esetben nyomorultul pusztulunk el. Győzelmünk Istenünknek tetsző dolog lesz. Ha látja bátorságunkat, megsegít bennünket.
1995. június 4.
| < Előző | Következő > |
|---|
