NÉMETÓRA
Egy korszak utolsó felvonása (III. rész)
Új nyelv csak új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma, amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva adunk közre. Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr – a házigazda – a FAZ egyik tulajdonosa; a közreadó Martin Walser; Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma, amely nem német vereséggel és megadással végződik.
Az új nyelv megtalálásának közös szándéka ideiglenes enyhülést hoz a beszélgetésben. Schirrmacher ezt Walser bölcsességének tudja be és helyesli. Úgy gondolja, ezt a vitát Walsernek nem szabad döntő fölénnyel megnyernie, mert azzal sokat árt. Hogy minek, azt maga előtt sem tisztázza. Walser azonban nem így gondolja. S amikor Bubis és különösen Korn úr makacsul vissza-visszatér a neonáci megnyilvánulásokra, az ilyennek nyilvánított lapokra és kiadványokra, mintha a legcsekélyebb köze is lehetne ezekhez Walsernek, az író újra felpaprikázódik. Benne egy pillanatig sem fordult meg az, amit a laptulajdonos feltételezett. Éppen fordítva: nem fogja – határozta el – annak a megadó kíméletnek, alázatnak és szégyenkezésnek a nyelvét alkalmazni, amely ellen fellázadt, ha már eljött és elkezdett beszélgetni Bubissal. Mert ez nagyon nem volt ínyére. Nagyon sokan, sokfélék, kérlelve, halkan és nyomatékkal és nehéz érvekkel beszélték rá erre. Végül is keresztként vállalta.
Számára az első perctől világos volt, hogy az egésznek értelme csak akkor van, ha ebben a rögtönzésben csupán kis mértékben is sikerül felszámolni azt a kisebbrendűségi, alávetettségi érzületet, amely a hamis nyelvet, a hamis emlékezést, a kötelező holokauszt gyakorlatokat kiváltja egyes németekben, amely ezzel a történelmi valósággal szemben a hamis alázat és a voltaképpeni közöny mozdulatait kiváltja, a lehengerlő nyomulás előtt a könnyed karriertáncokat ellejti. Meg tudott volna még nyersebben is fogalmazni bizonyos élettényeket, emberi gyarlóságok mozzanatait még szemléletesebben is felrajzolhatta volna, a „Romlás virágait” még színesebben is megfesthette és illatukkal Bubisék orra alá tehette volna, de hamar, már Bubis első hosszú szóömlenyekor észrevette, hogy igazi írói fegyvereinek alkalmazására nincs közeg, fogadókészség, műveltség. Nem olvasták a műveit, csak felléptek ellenük.
Walser egyre eltökéltebbé vált a mérkőzés előrehaladtával. Schirrmacher lassú, finom, szinte észrevehetetlen fordulatokkal való elfordulása, áthangolódása is csak megerősítette igazában. Nem várt mást alapjában. Hosszú élete során megismerhette azt a közeget, azt az értelmiséget, amelynek körében élt, s amelytől bizonyos mértékig függött. Pontosan érezte, hogy Schirrmacher és a hozzá hasonlók még sokkal jobban megvetik a Korn-félélket és még a Bubisokat is a felszínességük és rossz modoruk, erőszakosságuk és a hatalmuk miatt, de még tőle és a hozzá hasonló önálló szellemektől is elvárják, hogy az ő érdekükben, avagy a közös érdek: a békesség és a nyugodt munkalehetőségek, az érvényesülés érdekében alkalmazkodjanak, idomuljanak, viselkedjenek szépen, engedjenek és adják meg magukat, ha kell. Közben pedig mindenki csinálja a dolgát. Keressen annyi pénzt, amenynyit csak tud.
Walser többször leírta ennek a kettős könyveléses lelkiállapotnak a természetrajzát, a kialakulásától a kifejlődéséig, de sohasem volt megelégedve a saját teljesítményével. Úgy érezte, valami mindig hiányzik. Valahol mindig van egy pontja a levezetésnek, az egyéni sorsnak, ahol nem eléggé pontos a kényszer és a megalkuvás, a gyávaság és az eltitkolt gőg, a hamis önértékelés és a másik ember megvetésének, lekicsinylésének rajza. A német szerencsétlenség és a németekkel szembeni irigység és távolságtartás más népek, máshonnan érkezett emberek részéről mindig összegzetlen marad.
Walser alapvetően becsületes, katolikus ember volt, arra mindig ügyelt, hogy a saját belső, önmaga iránti elégedetlensége ne torzíthassa el nyilvános szerepléseit, nehogy kompenzálásba kezdjen. Erre most is ügyelt, de Korn és Bubis, miután Schirrmachert maga mellett tudhatta, egyre erőszakosabbá vált, egyre többször tértek vissza Walser felelősségére. Nem mondták ki, de ismételgetéseikkel azt érzékeltették, hogy most majd, Walser beszéde után a holokausztellenesség hulláma önti el Németországot, mert a németeknek amúgy is van erre hajlandóságuk. Bizonyos esetekben jobb nem kimondani az igazságot, ha annak rossz következményei lehetnek. Walser ezt természetesen visszautasította. Nem tartotta lehetségesnek a rossz következményeket. Előtte egy egészen más német társadalom képe rajzolódott ki. „Sok-sok Schirrmacherral” – gondolta.
Schirrmacher átállása Thomas Mann ide idézésével történt. Egy még kivándorlása előtt tett kijelentésére hivatkozott, amelyben elhatárolódott bizonyos köröktől, amelyek idézni kezdték egyik-másik tételét. Kijelentette, hogy a jövőben inkább nem is írja le ezeket a kifejezéseket, csak hogy elkülönítse magát a számára nemkívánatos elemektől. Ezt az asztalnál mindenki megértette. Thomas Mannra hivatkozni, méghozzá így, félreérthetetlen volt. Walser ezután határozta el, hogy kijátszsza az Ari Primor-kártyát. Korában nem kívánt politikai vonatkozásokat a beszélgetésbe belekeverni. Ha már eredetileg is íróként, erkölcsi és szellemi síkon egy új nyelv érdekében, a lelkiismeret tisztasága érdekében szólalt meg, nem szükséges a politikai bunkóval előhozakodnia, hiszen igaza lehet e nélkül is. Az elpártolás és Thomas Mann említése s a nyomában felcsapó Bubis-hevesség, a győzelem illata az orrában megnyitotta az utat a politikai kártya kijátszása előtt.
Ari Primor, Izrael németországi nagykövete levelet írt neki. Csak az ő felelőssége, hogy nyilvánosságra hozza-e vagy sem.
Schirrmacher: Thomas Mann valamikor a húszas években egyszer csak észlelni kezdte, hogy idézik, mégpedig szélsőségesek, szélsőséges helyeken. Az Egy apolitikus töprengései című beszélyét. És akkor azt mondta: engem nem, velem nem, barátaim.
Bubis: (Szinte hízik, ismét felbök rövid, tömpe mutatóujjával.) Barátaim nélkül!
Walser: (Magában nyög egy „ühüm”-öt és egy „na jó, barátocskám!-ot”.) (Bubisnak.) Látom, barátságos zsarolása célját: valamihez, amihez semmi közöm, oda akar kötözni. De én megkérdezem önt is, mert ön is felelős érte, nem hagytuk-e, hogy valami megavasodjék a nyelvben és aztán a lelkiismeretben, s vajon ez nem nagyobb baj-e mindennél? Ha az én Pál-templomi beszédemből ez fejlődött ki, nincsen-e valami nagyon fontos tény a mélyben?
Schirrmacher: Bubis beavatkozása nélkül mindez nem történt volna meg.
Walser: Na jó. Nemcsak Bubis avatkozott be. Pontosabban nemcsak ő kezdett fenyegetni engem. Fenyegetni. Az izraeli nagykövet levelet írt nekem. Ez mindennél jobban jellemzi a légkörét mindennek, amiben most vagyunk. (Megint táska, levél s a papír kiterítése az asztalra) Csak az első mondatot olvasom fel. (Megemelt hangon.) Egy régi talmudi tanítás így hangzik: egy szellemében magasan álló, aki a köntösén egy foltot eltűr, megérdemli a halálbüntetést. Eddig az idézet.
Bubis: A példaképről beszél, és önt érti rajta.
Walser: Magam pedig arcátlanságnak tartom, amit a nagykövet megenged magának. Halálbüntetés? És hol van a folt az én köntösömön? Hol van a hanyagságom? Csak mert német vagyok? Nem, az emberekkel való ilyetén bánásmódot nem viselem el. És ezek után, mivel ez egy idáig gyakorolt, sőt túlnyomósággal alkalmazott érintkezési formának felel meg, nem szabad csodálkoznunk, ha az emberek védekeznek és elfordulnak. Ezért van szükség az új nyelvre! Amikor Herzog elnök úr Berlinben színre lépett és kijelentette, hogy a közös emlékezés formáját még nem találtuk meg, akkor én ezt a jóakarat csodájának találtam. Vannak áldozatközpontú emlékezések és vannak tettesközpontúak. Meg kell találnunk a közös nyelvezetet.
Ez után a dramaturgiai csúcspont után még sokáig kanyaros a beszélgetés, mint általában a kötetlen, megtervezetlen, le nem írt szövegelések, de Walser ezek után már csak félig van jelen ezekben, nincs több mondanivalója. Voltaképpen a másik három nem engedi neki befejezni, hogy ne csúcsosodjék ki kétségtelen győzelme és igazsága. Walser, az író becsületes, tiszta szándékokkal ült le az asztalhoz és végbevitte, amit akart. Boldog ettől nyilván nem lett. Úgy érezte, a kötelességét teljesítette.
Jómagam pedig, az a magyar író, akit az utolsó tíz-tizenöt évben a legtöbbször vádoltak meg antiszemitizmussal, noha műveimben a nyomát sem fedezheti fel senki, ellenben annak a fajta szembenézésnek, amit ebben a beszélgetésben Walser itt a legvégén vesz elő, mindig híve voltam. Én magam is elővettem, mint egy fegyvert, kardot vagy pajzsot, s azért tartottam fontosnak ezt a párviadalt a magyar olvasóközönségnek, a magyarságnak bemutatni, mert teljesen elhallgatták. Éppen az a magyar sajtó és az a magyar irodalom hallgatta el ezt a Németországban széles körben kibontakozó vitát, amelyik egyébként oly szívesen kapcsolódik mindenhez, ami Németországban történik, és oly szívesen hivatkozik a legapróbb német irodalmi, kulturális vagy politikai megnyilvánulásra, ha abból valami liberális vagy kozmopolita haszon származik. Ez a korszakalkotó jelentőségű megnyilvánulás nem ilyen volt, ellenkezőleg, ez nemzeti volt.
Ez, a két világháborúval terhelt huszadik század két hatalmas küzdő felének, a másoknak és önmagának a legtöbb bajt, szenvedést, halált okozó, a németségnek és ellenségének, a zsidóságnak a békeszerződés nélküli békekötésére tett kísérlet.
Nekünk magyaroknak, akik mindkét fél iránt oly sok történelmi szállal vagyunk elkötelezve, leigázva és felszabadulva is a nyomásaik alól, ezt a mérkőzést és ezt a századvégi befejeződést – akármilyen szereplők között esett is meg a dolog – nem szabad figyelmen kívül hagynunk.
Az új magyar nyelv megteremtése a mi kötelességünk.
(Vége)
| < Előző | Következő > |
|---|
