A Fidesz olyan párt, amilyen lehet. Itt született köztünk. Volt idő, amikor a liberalizmus dédelgetett ifjonca volt, ma vezetője, a világliberalizmus hazai korifeusai által legócsároltabb személy. Könyveket írnak ellene, köpködik, minden szavába, a ki sem mondottakba is belekötnek. Le akarják húzni magukhoz a mocsokba. Ez nem véletlen. Minden erre megy ki. Ne legyen egyetlen reményteli embere, netán vezére ennek a társadalomnak. Ne legyen senki, semmi. Mert őket már csak ez menti meg.
Minden párt, régi és új – talán a Jobbikot kivéve – a demokrácia talaján áll. A Jobbik bakancstalpon állva semmit sem tud a demokrácia születéséről és haláláról, filozófiai kérdések nem nyomasztják. Miért tör a kapcám, ez a kérdés. A legharsányabban demokrata a volt egypárt utódpártja, az MSZP. A 301-es parcellát összedrótozott, hasra fektetett hullákkal feltöltők anyagi és politikai örökösei végtelenül demokraták.
Voltak elképzeléseik, hogy szociáldemokrata párttá alakulnak át, de ez valahogy elodázódott. Pedig nagy volt a lendület, amíg Petrasovits Anna új szociáldemokráciát kívánt szervezni. Na, azt nem! Hogyisne már! De az MSZP a nemzetközi nagytőke kérésére megette a saját szakszervezeteit is Nagy Sándorostul. Sajátságos szakszervezet-csínyt hajtva végre: a szakszervezeti vezetők egy részét államosította. Betyárból lesz a legjobb pandúr. Mert a nemzetközi nagytőke így kívánta. Minek akadékoskodjék a szakszervezet, amikor megszűnik az üzem és szélnek eresztik a dolgozókat.
Az SZDSZ – emlékszünk – a szó szoros értelmében együtt hált a liberális demokráciával. Minden rossz volt neki, ami nem volt demokráciaszerű. Kivéve azokat a helyeket, ahol uralomra került. A fővárosban Demszky Gábor őfelsége még látszatdemokráciát sem tűrt. Eszébe sem jutott ifjúsága. Vagy ha igen, csak az, mikor maoista volt.
A Magyar Demokrata Fórum teljesen önszántából indult el 1987-ben Lakiteleken, a magyar demokrácia akkor még keskeny mezsgyéjén, mert akkor elégséges és egyedül lehetséges kiállásnak látszott a fennálló zavaros, nemzetellenes diktatúrával szemben A demokrácia igényét, óhajtását és öntudatát még nem zavarta meg az a roppant zavaros és aljas, korrupt tőkemohóság, a gyarmatosítási ravaszság, a kalmárszellem, ami néhány év múlva megalázó valóság lett. Ma az MDF nevét egy karikatúra alá írják, de akár a fennálló liberális demokrácia alá is odaírhatnák. Mi lett és mi módon lett a rendszerváltást magyar, keresztény és összmagyar érdekek szerint elkezdő mozgalomból és pártból. Netán ez a hazugság és önkifordítás és akarnokság és szolgai odasimulás és gerinctelenég a mai magyar demokrácia jellemzője? Igen, azt hiszem, a mai rothadt helyzet, a csatornatartalom kiáradása nem annyira az őszödi beszéd és a bolsevizmus által titkosszolgálatilag létrehozott Jobbik, hanem Bokros Lajos és Dávid Ibolya, az MDF–SZDSZ, a szuperképtelenség.
Semmi sem az, ami. Minden átoperált. S akkor ez a többpártrendszeres demokrácia? Ezért gyűltünk össze a lakiteleki sátorban? Valaki játszik velünk. Valaki játszik a magyar néppel, valaki játszik Európával, valaki labdázik a kereszténységgel. Rousseau laposan gurít Robespierre-nek, Robespierre élesen passzolja a labdát Darvinnak, Darwin lő, és egy orángután liberális lesz.
Ami ma Magyarországon történik, az a liberális demokrácia borzalmas karikatúrája és a magyarság végtelen becsapottsága. Végveszélye. Nem az a baj, hogy most már minden párt végeredményben demokrata pártként indul el, akár keresztényszocialista, akár zöld, akár bakancsos, akár ötszemélyes, akár kétmilliós szavazótáború, hanem hogy ezt már az egész társadalom természetesnek és elfogadhatónak találja. Már csak demokrácia lehetséges tudatában, de demokrácia nincs a valóságban.
Az élet ugyanis nem ilyen. Az nem úgy van, hogy aki nem demokrata, az mindjárt ölni akar és „Heil Hitler”-t kiált. Születtek és alkottak komoly gondolkodók, akik nem csak a demokráciában látják a rendet és a nemzeti életet, a sorsot, hanem másféle rendben is. Valóságosban, életszerűben, hagyományosban és az ember isteni alávetettségét tudomásul vevőben. A szakszerű vezetés és a rátermett, erre készülő emberek vezetése, a hierarchikus rendek, formák esetleg természetesebb életlehetőségei egyénnek és társadalomnak, mint a liberális demokrácia. Ezek a gondolatok azonban semmi nyilvánosságot nem kapnak. Meg sem születnek. Mert a nem létező zavaros demokrácia a tízparancsolat helyébe lépett és a liberális demokrácia mögött a tőkés társaságok rémuralma áll. A világfelosztás és a besöprés.
A demokrácia kiürült és tankhadosztállyá vált, amely ékként nyomul a nemzetek testébe, majd sztálingrádi katlanként öleli át őket és megsemmisíti az öntudatukat. A családot, elsősorban a fehér családot.
Hiszen ez a pártcirkusz, ami a Fidesz immár mérsékelt önvisszatartása mellett ebben az arénában folyik, a demokrácia jegyében történik. Hagyója vesztett MSZP-től, szürkeállománya vesztett SZDSZ-től, a Lehet Más a Politika kisded játékaiig és MDF-ig, Bokrosig. Közben pedig a tévék vacsoracsatákkal ontják a bornírtságot. Az egész együtt nem más, mint a választások alkalmát is felhasználó tudatrombolás. Álpankráció, iszapbirkózás ürülékben. Szabad választás, amikor a választás ugyan szabad, de a választó befolyásolt állapotban, tudattalanul, nemzeti öntudatából kifordítva választ?
Ez a világ legnagyobb szabadságadománya, hogy egy-egy társadalom ezt az értelmetlen tömegverekedést négyévenként végrehajthatja? Hát nem sokkal szebb és jobb ennél a riói karnevál, amikor az egyszer boldog emberek táncolnak és szeretkeznek rogyásig? S ha elgondolom, hogy akkor, 1987-ben és később, 1989-ben mindent erre a lapra, a szabad választás lapjára tettünk fel és azért váltunk párttá, hogy részt vehessünk és örültünk, ha versenytársak alakulnak. És most itt tartunk.
Nem játszik velünk senki. Belőlünk csúfot űznek.
S mégis, még van egy lehetőség. Ezen a választáson nem ennek az elrontott liberális demokráciának, hanem a magyar élet saját törvényeink, hajlamaink, isteni rendeltetésünk szerinti becsületét kell visszaállítani. Pontosabban, kell megkísérelni ennek visszaállítását. Mert a sikernek nincs garanciája, de a megkísérlésnek nincs alternatívája. Ez kötelesség. Életkérdés. Olyan nemzeti, keresztény többséget kell szerezni, amelyben tiszta, egyenes demokráciát is teremthetünk és egy új, konzervatív rendszert is, amelyben megáll a népfogyatkozás, lesz értelme az egyszerű ember életének is, mindenki körülbelül a helyén lesz és mindenki dolgozik, mert dolgozhat és tisztességesen meg van fizetve, mert a liberális álelit nem lopja el a munkája eredményét. A magyar életből, akár tetszik ez a Nyugatnak, akár nem, száműzni kell minden keresztényellenességet, minden perverzitást, minden liberális médiafölényt, minden pénzügyi zsarnokságot, minden idegenszolgálatot és alávetést, minden hazugságot. Sokkal szerényebben kell élnünk, de sokkal tartalmasabban. Anyagi jólét csak egészséges emberek, családok tevékenységéből származhat.
Ezt most lehet. Erre most a Fidesznek van esélye. De milyen párt a Fidesz? Bízhatunk-e benne?
Ez az utolsó tétele ennek a demokráciáról szóló fejtegetésnek, amelyet egy öreg lakiteleki konzervatív magyar, egy hátranéző szittya fejt ki. A Fidesz olyan párt, amilyen lehet. Itt született köztünk. Volt idő, amikor a liberalizmus dédelgetett ifjonca volt, ma vezetője a zsidó világliberalizmus hazai korifeusai által legócsároltabb személy. Könyveket írnak ellene, köpködik, minden szavába, a ki sem mondottakba is belekötnek. Le akarják húzni magukhoz a mocsokba. Ez nem véletlen. Minden erre megy ki. Ne legyen egyetlen reményteli embere, netán vezére ennek a társadalomnak. Ne legyen senki, semmi. Mert őket már csak ez menti meg.
Mindig így volt. Tisza Istvánt 1918. október 31-én zsidó szervezésben és részben zsidó kivitelezésben megölték, megölették. A Károlyi Mihály-féle őszirózsás jakobinizmus ez után szökkent szárba.
Egy szétvert, elhallgatással is szétvert, árulásokkal és kifárasztással is sújtott párt vezetője most azért akarja feltámasztani kis közösségét, hogy megmentse a végső pusztulástól a magyarságot, s még ennek a kis pártnak, mozgalomnak a maradék erejét is bevesse a végső harcba. Ha volnának leventéim, mind harcba küldeném őket, de jobbára csak ősz vitézeim vannak, mankókkal, görbe botokkal. Mégis! Előre, vének! Nem a nyugdíj számít most, hanem a haza. Ha a haza megmaradt, lesz jobb nyugdíj is.
(2010. tavasz)
| < Előző | Következő > |
|---|
