– A szuverenitás megnyirbálásának lehetősége –
A magyar állam szuverenitása alakulásától ingatag. Ahogy arra Märle Tamás nagyszerű dolgozatából – melyet a Havi Magyar Fórum folytatásokban közölt – kiderült, István államszervező harcait, így a szuverén államiság kivívását Géza jelentős központosítási törekvései alapozták meg. Azonban István az egységes kereszténység és Európa felé forduló magyar államot külső segítség nélkül aligha hozhatta létre. Ahogy a környező államok legtöbbjének szuverenitása, úgy a magyar államé is meglehetősen ingatag lábakon állt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Kárpát-medencében uralkodó magyar nép nem germán és nem szláv eredetű, akkor csodaszámba megy a magyar állam több mint ezer éves léte.
Bár a magyar államiság töretlen az első évezred végétől, a magyar állam önrendelkezése számtalanszor szenvedett csorbát, vált külső hatalom végrehajtójává. Ebből adódik, hogy a magyarság Kárpát-medencei története a szabadságharcok története.
A nagy és elbukott szabadságharcok utáni megtorlások, majd az azt követő konszolidáció, az ún. kiegyezések a nemzeti önrendelkezés szempontjából fontos, bár kétes hatékonyságú eseménysorok maradtak. Az 1850-es évek terrorja utáni kiegyezés egyrészt az ország legtermékenyebb időszakát hozta, másrészt megágyazott a Trianoni tragédiának. Bár a Kiegyezés és Trianon között nehéz közvetlen ok, okozati összefüggést kimutatni, de az I. világháborút tulajdonképpen kirobbantó Habsburg birodalommal szemben álló elnyomott nemzet és az 1914-es dualista ország pozíciói között nagy különbség mutatkozhatott volna a Párizs környéki békék tárgyalófeleinek tudatában.
Ugyanígy az 1956 utáni terror, melyet a dollárboltban, háromévenkénti kiutazási engedélyben és hétvégi telekben manifesztálódott kiegyezés követett 1968-tól, ravaszul egy olyan hallgatólagos megállapodást erőltetett a társadalomra, melyet a Fekete János által leboltolt nyugati hitelkeret tett finanszírozhatóvá, és ugyanez, az akkor már kimerített hitelkeret tette lehetetlenné, hogy 1990-ben Magyarország felemelkedhessen.
Mégis, 1990-től, ha sok ármánnyal nehezítve, ha sok igazságtalanság közepette és felemás megoldásokkal is, de a nemzeti önrendelkezés visszakerült a magyar emberek, tulajdonképpen a nemzet kezébe. A szuverenitás valódi lehetőségeit aztán csak 2010-ben tudta, vagy próbálta meg kiaknázni a szuverén. (Félretéve a szuverenitás fogalom körül kialakult politológiai, jogelméleti és államelméleti vitákat, itt szuverén alatt az állami főhatalom és a törvényhozás egységét, mondhatnók a kétharmados felhatalmazás adta hatalmat értem.)
A mostani, rendkívül törékeny és sok szempontból még most is látszólagos szuverenitás igazi Achilles-sarka gazdasági és pénzügyi természetű. Azaz Magyarország gazdaságilag és pénzügyileg életképtelen a Nyugat és most már az egész pénzügyi rendszer finanszírozása, valamint az EU, konkrétan Németország pénze nélkül. (Azt most ne feszegessük, hogy a Nyugat és konkrétan Németország persze vissza is veszi az ide támogatásként érkező milliárdokat, mert ez a magyar társadalom, gazdaság és politika olyan mély strukturális problémája, melynek megtárgyalása szétfeszítené dolgozatom kereteit.)
A gazdasági, pénzügyi kiszolgáltatottság ellen – melyet a következő fejezetben tárgyalunk – 2010-ig semmilyen érdemi elképzeléssel sem tudott a gazdaságpolitika előállni. 2010-től a második Orbán-kormány – sok más sikertelen próbálkozás mellett – végül a többi között a nagy német autóipari konszernek segítségével úgy növelte a magyar GDP-t, hogy a gigantikus cégek Magyarországon üzemegységeket hoztak létre. A működő tőke beáramlásának alapfeltétele a stabil költségvetés, és ezt a Matolcsy György által kitalált ún. unortodox gazdaságpolitikai lépésekkel sikerült megteremteni. Ezzel a pillanatnyi gazdasági helyzetből a kormány lényegében a maximumot hozta ki, de alapvető stratégiai céljait, a magyar kis és közepes vállalkozások felemelését nem sikerült megvalósítania, még akkor sem, ha az akkor már a jegybank élén álló Matolcsy növekedési hitelprogramja példaértékű.
Így maradt a hajsza a külföldi működő tőke bevonásáért. A külföldi működő tőke azonban képtelen valódi felemelkedést teremteni, alkalmatlan arra, hogy az Achilles-sarokra páncélt rakjon. Ennek elsődleges oka a dolgozat elején idézett Piketty meglátása. Összességében a tőke hozama törvényszerűen meghaladja munka és kibocsátás hozamát. Így amennyiben a tőke külföldi kézben van, úgy a magyar gazdaság teljesítménye a külföldi tőkekoncentrációt kétségtelenül növeli, azonban nem alkalmas a magyar társadalom vagyoni helyzetének javítására. Ilyen körülmények között a magyar társadalmon belül a tőkefelhalmozás lehetősége lényegesen alacsonyabb, mint a tőkét befektető társadalmakban.
A helyzet tulajdonképpen csak akkor változhatna, ha a Clayton Christensen által felvetett destruktív innováció terén valami forradalmit alkotna a magyar gazdaság néhány szereplője, esetleg a magyar állam (lásd destructiv innovation). De erről később.
A gazdasági és pénzügyi kiszolgáltatottság mellett az előző fejezetben tárgyalt katonai impotencia, illetve a szintén kivesézett új jelenség a gigatársadalmak felemelkedése, valamint az ebből adódó központosítási kényszer az elkövetkező két évtizedben a magyar politika mozgásterét jelentősen szűkíti. Előbb-utóbb amerikai nyomásra, vagy éppen német kezdeményezésre, de az EU döntéshozói rákényszerülnek a központosítás felé mozdítani az EU működését.
A központosítási kísérlet bizonyosan hatalmas ellenállásba ütközik, azonban az egyre szélesebb és most már Amerikát is magába foglaló szabadkereskedelmi egyezmények, a pénzügyi rendszer kitettsége, valamint a jelentős katonai különbségek ellehetetlenítik a központosítás ellenzőit.
A központosítást feltehetőleg egy soha nem látott gazdasági, vagy nemzetbiztonsági válságsor előzi meg, melynek végén a közvélemény is a központosítás szükségessége felé fordul. Az EU-t létesítő szerződések módosítása, mely elsősorban a közös katonai fellépést, esetleg közös hadsereget hoz létre, illetve a pénzügyi rendszer központosítása – egy európai FED-szerű intézmény létrehozása, mely intézményben a részvényesek nem a bankok, hanem az európai államok lesznek, és amely intézmény a nemzeti bankok hatásköreit lépésről lépésre magához vonja – a nemzeti szuverenitás, az önrendelkezés lehetőségeinek lassú, de kíméletlen szűkítését eredményezik.
Ilyen körülmények között az EU intézményeinek lehetőségei kiteljesednek. Egyre gyakrabban szólnak bele a nemzeti hatáskörnek tekintett gazdaságpolitikai, igazságszolgáltatási, pénzügyi, és honvédelmi kérdésekbe.
Egyre hangsúlyosabbá válik a nemzetközi jog belső jogon átnyúló ereje (durchgreifskraft).
A fenti folyamat ellensúlyaként kisebb államszövetségek jönnek létre, melyek időlegesen ellenállnak a központosítási törekvéseknek, hogy végül ők legyenek a központosítás motorjai. A központosítás elleni közös fellépés ugyanis csak a szuverenitás részleges felfüggesztésével valósulhat meg. Így éppen az ellenállás alakzatai teremtik meg a precedenst, éppen ezek fogadtatják el a szuverenitás szűkítésének tényét a társadalommal.
A magyar szuverenitás lassú feladása a válsághelyzetekben szükségesnek, elkerülhetetlennek, nemzetmegtartó lépésnek látszik. Valójában azonban a magyar állam megszűnéséhez vezető hosszú menet első szakasza.
A szuverenitás megnyirbálása, sőt az államiságtól való leválasztása elméleti síkon már évekkel ezelőtt megtörtént. Ahogy azt Bihari Mihály az MTA TK Jogtudományi Intézete szervezésében létrejött konferencián (és a K 108790 számú OTKA-program Államtudományi Kutatócsoportja által szervezett, Az állam szuverenitása: eszmény és/vagy valóság című tudományos konferencián) 2014. március 21-én előadta, a szuverenitás fogalma értelmezhetetlen: Kiinduló tételem – mondja Bihari – hogy a szuverenitás klasszikus tartalma és magyarázata összeegyeztethetetlen a modern kori szuverenitás fogalmával és tartalmával. Olyannyira összeegyeztethetetlen, hogy sok tekintetben meggyőző azon szerzők állítása és határozott állásfoglalása, akik szerint a szuverenitás szó fogalma zavaros, használhatatlan, sőt kifejezetten káros.
„Az állam valójában nem szuverén, és soha nem is volt az” – írja például Jacques Maritain. A népnek van szuverenitása, mivel minden állami hatalom forrása a választójoggal rendelkező népesség.
Ez a látszólagosan érdektelen jogelméleti fejtegetés alapjául szolgálhat az állami szuverenitás megnyirbálásának, hiszen nem az állam a szuverén, hanem a nép. Márpedig ebből a szempontból mindegy, hogy a nép az egész Európai Unió népe, vagy csak Magyarországé. Egy kis csavarral a fenti okfejtésből levezethető, hogy a magyar állam megszűnése nem jelenti feltétlenül a nép szuverenitásának elvesztését, hiszen csak arról van szó, hogy a nép szuverenitása egy nagyobb egységen, az Európai Unión belül érvényesül.
Bár ma a közbeszédben nem jelenik meg a magyar államiság megszűnésének lehetősége, a fent leírt folyamatok vizsgálata mégis azt feltételezi, hogy a jövőt meghatározó nagy trendek, és az elméleti muníció megléte a XXI. századi magyar államiság alakulását ebbe az irányba terelik. A folyamat elkerülhetetlennek, megállíthatatlannak tűnik.
| < Előző | Következő > |
|---|
