Magyar Igazság és élet pártja

Az ötvenhat utáni tisztogatás a 45 utánira épült. Két ilyen nagy kiseprése a tehetségeseknek, a szakértelemmel bíróknak, a hivatottaknak rövid egymásutánban minden nemzet számára életveszélyt jelent, a magyarság esetében ezt még súlyosbítja a trianoni csonkítás, amelyből a játéktér összeszűkülése folytán kenyérharc, kishitűség, megalázódás és egy szép nagy birodalom öntudata után egy kényszerlétezés nyomorúsága keletkezett. Ez sok.

Bent a kistarcsai táborban örökösen interjúvoltuk egymást. Ezekből a beszélgetésekből raktam össze Kádárék módszerét. A korai internálásoknak, tehát az 57-ben foganatosított letartóztatásoknak nagy része hasonló okból történt. Valahol, egy munkahelyen, egy községben, egy városrészben szava volt az illetőnek, jóformán nem is a személyét, hanem a nézeteit, a tartását, az esetlegesen ellenállásra buzdító akaratát vonták ki a forgalomból. Könnyű volt őt megtalálni: korábban a forradalmi bizottság elnöke, vezetője vagy tekintélyes tagja volt, szerették. Ez volt a legnagyobb baj. Sorsa részben attól függött, hogy miként viselkedik az a közösség, amelyből kivették. Ha elcsendesült és jómaga is összeroppant, vagy el tudta hitetni, hogy ő csak megtévesztett, kiengedték.

Munkát azonban rendszerint nem kapott a régi helyén, sokan tehát elköltöztek az ország más vidékeire és megpróbáltak új életet kezdeni. Új szakma, új foglalkozás is kellett. Sok értékes tapasztalat, tudás, szakértelem kallódott el így is. Ezek az emberek egy ideig, amíg új szakmájukat meg nem tanulták, nem azt végezték, amihez igazán értettek, akik pedig a helyükre kerültek, szükségképpen gyengébbek voltak vagy törtetők. Mivel a forradalmi bizottságokba, a munkástanácsokba, egy-egy község vagy város vezetésébe rendszerint a megbecsült, tekintélyes embereket, a legjobbakat választották, ezeknek a kiütése űrt támasztott. Sok helyütt egyenesen zűrzavart okozott, és természetesen a kontraszelekció felkavarodását és újra való érvényesülését hozta.

Ma már nyilvánvaló, hogy minden bajunk visszavezethető arra, hogy ebben a társadalomban évtizedeken keresztül a legerősebb kontraszelekció érvényesült.

Az 1956 utáni internálótáboros, börtönös, kivégzéses és meneküléses kontraszelekció ismétlődés volt. Az oroszok bejövetele után, 45–46–47-ben, amikor a Népbíróság már sorra hozta az ítéleteket és rögtön megkezdték működésüket az internálótáborok, lényegében ugyanez történt. A „történelmi vezető osztály”, a hivatalnoki kar, a gazdasági élet kulcspozícióit betöltők serege nemcsak volt nyilasokból, nemcsak dáridózó dzsentrikből állt, hanem egy jól működő államapparátus szakembereiből, tudósaiból, hivatott értelmiségeiből is. Ezeket, éppen úgy, mint most, 56 után durván, erőszakosan, értelmetlenül félretették, emigrációba kényszerítették, vagyonuktól, életterüktől megfosztották, gyakran fizikailag is megsemmisítették. Kivetették őket állásaikból, új, most megtanulandó pályára kényszerítették őket, és a helyükre már akkor is másodrendűeket tettek.

Az ötvenhat utáni tisztogatás a 45 utánira épült. Két ilyen nagy kiseprése a tehetségeseknek, a szakértelemmel bíróknak, a hivatottaknak rövid egymásutánban minden nemzet számára életveszélyt jelent, a magyarság esetében ezt még súlyosbítja a trianoni csonkítás, amelyből a játéktér összeszűkülése folytán kenyérharc, kishitűség, megalázódás és egy szép nagy birodalom öntudata után egy kényszerlétezés nyomorúsága keletkezett. Ez sok. A különbség azonban nagy volt, mert amíg a 45-ös „b”-listázás a volt uralkodóréteget, a politikai vezető osztályt érintette elsősorban, és csak másodsorban a középosztályt, addig az 56 utáni tisztogatás már arra a népi, plebejusértelmiségre is kiterjedt, amelyik részben baloldali, népi-nemzeti gondolkodásával és éppen a múltban szerzett műveltségével, tartásával egy új magyar értelmiség vezetési igényével lépett fel. Ezek között már sok volt a népi elem, az alulról felkerült tehetséges, tisztességes ember, a demokrata. Volt természetesen olyan is, aki megúszta a 45-ös tisztogatást és meghúzta magát az egész Rákosi-korszakban. Csak kisebb sérüléseket szenvedett, mert koránál fogva sem lehetett olyan vezető szerepe 45 előtt, amiért büntetés járhatott volna. Mert ezek is sorra kerültek. Ez az ötvenhat utáni kádári pusztítás tehát ha lehet, sokkal ártóbb, kegyetlenebb és hatásosabb volt, mint a 45-ös, népbírósági, akasztásos és bosszúálláson alapuló.

Igen, ez is különbség volt: 45-ben első volt a bosszú, és ezért az a magyarirtás nem tudott módszeres és célirányos lenni, míg a kádári az volt: módszeres, kiszámított és elsöprő. A magyar népi, népnemzeti plebejuselem is végérvényesen kiszorult a vezetésből. Lendületbe jött a tanulatlan, bárdolatlan népi és munkáselemek előretolása, kirakatba állítása, a Czinegék, Marosánok magas lóra felültetése. A kártyát azonban a háttérben az Aczélok, Szirmaik, Münnichek keverték. A lényeges posztokon magyarellenes vagy legalább súlyosan megalkudott figurák ültek.

Véres, sötét terror és a tobzódó kontraszelekció ideje, ez volt a Kádár-rendszer első három-négy éve. Kádár Rákosihoz mérve másodrendű, jelentéktelen, műveletlen figurának volt beállítva. Rákosihoz a Galilei-kört és a 16 éves fegyházbani tanulását társították, Kádárhoz az ifjúmunkás alakját, a proletárét. A politikai vezetőnek természetesen nem feltétlenül kell műveltnek és iskolázottnak lenni, a diktátornak pedig semmiképpen. Rákosi és Kádár mindketten diktátorok voltak, kettejük között csak az a különbség, hogy Rákosi működése Sztalin alá, Kádáré pedig Sztalin utánra esett. Neki leghosszabban Brezsnyev alatt kellett szolgálnia. Rákosinak, minthogy uralma a háború eredményéből következett, elsősorban csak rombolnia kellett – a nemzet intézményeit –, s maga a rombolás volt a politikája, addig Kádárnak a rombolás mellett építkeznie is kellett. Elpusztítania mindent, ami a forradalomra emlékeztet, és felállítani az új Potemkint, a megreformált magyar szocializmust, amiben ugyan minden a régi, de mindennek más a cégére. Kádár ehhez a munkához Moszkvától jóváhagyást és ellenőrzést kapott, Nyugatról pedig már a hatvanas évek második felétől kezdve pénzt és segítséget. A színjáték azonban a hatvanas évek elején még nem kezdődött el. A Nyugattól még el voltunk zárva, és még folyt a „magyar ügy” emlegetése. Gyérülve.

A moszkovita négyesfogat nemcsak gonoszságban és elvetemültségben múlta felül Kádárt és garnitúráját, hanem műveltségben és a gonoszság politikai érvényesítésének képességében is. Rákosi kopasz feje köré a Galilei-körrel és más legendákkal a nagy gondolkodó koszorúját fonták, Kádár alakja pedig az egyszerű munkásember, a proletár ifjúmunkás és mint ilyen, „a nagy realista” alkatával lett felruházva. Mindkettőben voltak igaz elemek, de a lényeg mindkettőből hiányzott: mindketten szovjet kreatúrák voltak, a kor szükségletének megfelelően. Az összehasonlítást sem tudásban, sem képességben egyikőjük sem állta ki közös nagy ellenfelükkel és kivégzett párttársukkal, Nagy Imrével szemben, és végképp gyatrának és alkalmatlannak bizonyultak volna a szovjet segítség és erőszak nélkül azokkal a politikusokkal és értelmiségiekkel szemben, akiket Rákosiék 45–46–47–ben, majd Kádárék 56–57–58-ban kivégeztettek.

A magyarságnak az lett tehát a sorsa, hogy Szálasiék rövid, véres, gyalázatos országvesztését leszámítva – amely mindent alulmúlt – egyre gyatrább, alkalmatlanabb, s nemzetidegenebb vezetés alá került. Ez éppen úgy vonatkozott a tényleges hatalmat birtokoló kommunistákra, mint a választásokon győztes kisgazdákra és egyebekre is. Tildy Zoltán, a szeghalmi református lelkész, a köztársaság első elnöke nem állta ki az összehasonlítást sem a korai, sem a kései, már idős Horthyval, és egyetlenegy kisgazda, vagy szociáldemokrata miniszter és miniszterelnök sem bírt egy Kállay Miklós, Teleki Pál vagy Bárdossy László képességével, műveltségével, látókörével. Természetesen a helyzet is, amelyben működtek, szűkebb és kényszerítőbb volt. A szovjet megszállás, a szovjet rendszer megszervezése a háborúvesztes országban, a zűrzavarban és a félelemben, a „málenkij robot” körülményei közepett sokkal tökéletesebb, feltétel nélkülibb volt, mint a háború közbeni német megszállás, amely elsősorban a magyar kiugrást volt hivatva megelőzni és magyar erők, javak, ipar és mezőgazdaság háborús igénybevételét megtartani. A német megszállás megállt egy bábkormány hivatalba ültetésénél, és nem hatolt le az intézményekig és a kultúráig. Voltak persze önkéntes együttműködők minden vonalon, és volt egy igen széles németbarát réteg az értelmiségben, a hivatalnoki karban és a hadseregben. És üldözés is volt, kemény és gonosz, ez azonban kismiska volt ahhoz, amit az oroszok és Rákosiék indítottak el azonnal, mihelyt megvetették a lábukat.

Kádár rezsimje úgyszintén másodrendű, másodvonalbeli volt, Kádár nem volt annyira gonosz ember, elvetemült, mint Rákosi, Gerő vagy Farkas Mihály, mint Péter Gábor vagy akármelyik, ő egész életében egy segéd maradt a boltban, akiből váratlanul főnököt csinált a helyzet, és akinek már nem is állt rendelkezésére szakgarnitúra. Kádár egyhez értett: az uralkodásának elnyújtásához, a megalkuváshoz, amely állandóan felszínen tartotta. Kádár jobb meggyőződése ellenére ment bele Csehszlovákia megszállásába és magyar csapatok kiküldésébe, mert az ellenállás a hatalmába került volna. Ugyanígy járt el a lengyel szolidaritás esetében is. Még súlyosabb a bűne a tengizi és a többi kaukázusi olajkitermelő város és üzem magyar felépítésében, a hatalmas nyugati technológia dollárért való megvételében és Oroszországba való kiszállításában. Ez eredményezte a magyar eladósodást és ez az oka minden mai nyomorúságnak, ez lett a privatizáció alapokra is. Kádár kiürítette az országot, hogy hatalmon maradhasson. Ez sunyi, savanyú, alantas hazaárulás volt, mert közben a hitelek egy részéből, az olajválság utáni nyugati pénzbőségből sokat beleépített az életszínvonalba, a szociális juttatásokba is, csak azért, hogy a magyar munka kelet felé kifolyását, a szörnyű és végzetes szovjet rablást a nép ne vegye észre, és ne háborodjon fel, ne léptesse le őt és korrupt, cinikus rendszerét. Minden mai bajnak ez az eredete, és ez valójában cinikus, önző, kisstílű hazaárulás volt, amelyért ugyanolyan büntetés járt volna, mint amilyeneket Kádár kiosztott.