Erőforrás
Nagybecskerek, Gimes, Kistarcsa, Cleveland, Zetelaka. A világ majd minden tájáról özönlöttek magyarok százezrei a csíksomlyói nyeregbe pünkösd szombatján, a helyiekkel beszélgetve többen is annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy még sosem voltunk ilyen sokan a búcsúban.
Idén újból a zetelaki keresztaljához csatlakozva zarándokoltunk Csíksomlyóra. Az időjárás a korábbi éveknél is változékonyabb volt, a borongós-esős időt hol tűző napsütés, hol jégeső tarkította, péntek estére azonban a gyalogos zarándokok nem mindennapi jutalomban részesültek, Csíksomlyó határában kettős szivárvány fogadott bennünket.
A másnapi búcsús mise szónoka, Csintalan László csíkdelnei plébános mellett megosztott néhány gondolatot a zarándokokkal Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és a mise főcelebránsa, Bíró László tábori püspök is. Mindhárman kiemelten foglalkoztak a magyar megmaradás kérdésével, Bíró püspök atya arra hívta fel a figyelmet, hogy akik elzarándokoltak a csíksomlyói Szűzanyához, akik ragaszkodnak hozzá, azok nem árvák. „Ne engedjük, hogy az egyház árvaházzá legyen, ne engedjük el a Szűzanyát. Ne engedjük, hogy nemzetünk árvaházzá legyen.”
„Ne maradjon beszegezett ház, gyerek nélküli iskola, megfogyatkozó falu és város, megfogyatkozott ország és szülőföld. Be kell töltenünk életterünket” – hangsúlyozta azután Csintalan László atya. Prédikációja végén a magyar és a székely himnusz szavait összekapcsolva fohászkodott: „Kérünk Istenünk, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt”.
Ahogy Székelyföldön, úgy az egész Kárpát-medencében égető kérdés a magyarság megmaradása, Erdélyben különösen érezhető az egykori bevándorlásnak szomorú következménye. A könnyebb út ma is az lenne, amit Mária Terézia idején választottak, jóval nehezebb megteremteni a feltételeit annak, hogy a családokban minél több gyermek születhessen. Különösen igaz ez a romániai jogfosztottságban, vagy a háború dúlta Ukrajnában élő honfitársainkra, de a Kárpát-medence más tájairól is hozhatnánk példát.
Mégis a csíksomlyói búcsú az az esemény, amely minden évben reménnyel tölt el bennünket; „Borúra derű” – állt az egyik magyar zászlón. Eddig talán soha nem látott létszámban gyűltek össze magyarok szerte a világból azért, hogy nemzetünkért imádkozzanak. Egy emberként énekelték el a magyar és a székely himnuszt, és ha egy, csak egy napra is, de aki Csíksomlyón volt, az úgy érezhette, hogy megszűnt a magyarság szétszakítottsága. Ugyancsak biztató, hogy egy 449 éves eseményről van szó, amit semmiképpen sem illethetnénk a trendi vagy a cool szavakkal, mégis fiatalok százezrei keltek útra, hogy ott lehessenek. De ha egy valakit kellene a csaknem kilátástalan helyzetben lévő magyarság elé példaként állítanom, akkor az az a székely kisfiú lenne, aki mindössze hét évesen, egy szó nélkül zarándokolt Csíksomlyóra és vissza a zetelaki keresztaljával, gyalogolva így összesen száz kilométert.
Még ha nem fogta is fel teljesen, amit tett, áldozatvállalásával és odaadásával példát mutatott és erőt adott mindannyiunknak. A kisfiú és sok százezer társa a csíksomlyói nyeregben ismét felcsillantották a reményt, hogy lesz még magyar újjászületés.
Märle Tamás
| < Előző | Következő > |
|---|
