Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2024. július 17, szerda, Endre és Elek napja van. Holnap Frigyes napja lesz.

Quo vadis, magyarság? - Helyzetelemző, vitaindító referátum: Csurka István

E-mail Nyomtatás


A magyarság a megmaradás vagy nemzetként való megszűnés Kierkegaard-i léthelyzete előtt áll. Az egzisztencialista filozófia koppenhágai őse a tizenkilencedik század közepén elsősorban a saját döntési lehetőségeit vizsgálva írta meg „Vagy-Vagy” című filozófiai művét s természetesen eszébe sem jutott, hogy egy egész nemzet és egy ősi nemzeti kultúra is kerülhet ebbe a léthelyzetbe, a „lenni, vagy nem lenni” Hamlet-i kérdése elé érkezve. Mi, magyarok most, azt hiszem, hosszú szenvedéstörténetünk végén, akár tetszik, akár nem, akár felfogható és leírható ez filozófiai és történelmi eszközökkel, akár nem, egyetemesen ez elé a végső vagy-vagy elé kerültünk.
Kierkegaard élt és alkotott, amikor szabadságharcunkat leverték, s már nem élt, amikor kiegyeztünk a szabadságharcunkat letörő hatalommal, s utána elindultunk egy számunkra sok eredményt és sok betegességet és idegenséget hozó korszakba, amelynek végén az első világháborút megvívó hatalmak egyik tényezőjeként, a háborút elveszítve országunkat feldarabolták és megcsonkították. Előtte azonban a nemzeti összetartás meglazulása és uralkodó rétegeink korruptsága következtében uralomra került az országban egy idegen eszméket és célokat szolgáló kommunista bűnbanda, Kun Béla, Szamuely Tibor, Korvin Ottó és harminckét zsidó népbiztostársuk. Csak ezek eltávolítása után kezdődhetett meg a magyarság saját élete a saját hazájában, de ettől kezdve a magyarságot kordában tartandó népként tartja számon a liberális Nyugatot uralma alatt tartó internacionalizmus. A csonka országban a magyar élni akarás sok visszásság között újra életet teremtett, de a felvirágzást és a társadalmi kiegyenlítődést újra egy elvesztett háború békéje döntötte romba. Moszkvából hazatérve újra a kommunista bűnbanda került uralomra. Hazánk, népünk, egész egzisztenciánk egy keleti nagyhatalom őrlőfogai közé került s ebből egy újabb szabadságharccal sem tudtunk megszabadulni. Mégis, nemzetünk borzalmasan fogyatkozva és elzüllve megérte a nagyhatalmak újabb világfelosztását, amelyet Közép-Európában rendszerváltásoknak neveztek el, s húsz év múlva mi, magyarok ennek újra legnagyobb kárvallottjai lettünk. Mert a mi alapkérdésünk megint más volt, mint a környező nemzeteké. El tudjuk-e távolítani a 19-es bűnbanda kései utódait a korrumpálás lehetőségéből. Ki tudjuk-e vetni állásaikból a magyar szellemet és kereszténységet gyűlölő elemeket, a hatalomból és a minden fölött való uralkodásból vagy sem? Most, húsz évvel a kísérlet után meg kell állapítanunk, hogy ez nem sikerült, vagy csak nagyon hézagosan. Népünk húsz évvel ez után a változás után, amelynek egyik kísérleti alanya volt, végleg elfáradva, önállóságát elvesztve, kizsákmányolásának olyan mélységébe került, amelyben a szabad akaratnyilvánítás megszűnt. A magyarság ma mindent eltűr. Ez agóniaként is leírható. Ami most történik ebben az országban, az már feldolgozhatatlan. S jóformán még szándék sincs, amelyik fel kívánná dolgozni, vagy valamilyen útmutatással akarna szolgálni a megoldásra vagy a kilábalásra nézve. Maga a tragédia- és vereségsorozat, amit szinte megengedhetetlen felületességgel felsoroltam, az aradi fegyverletételtől kezdve önmagában nem ad magyarázatot erre az önfeladásra. A magyarság már az előző megszállások, népirtások során is feladhatta volna. Miért éppen most adja fel, most veti oda magát egy idegeneket kiszolgáló és önmagában is idegenszerű bandának, egy gyarmatosításnak és egy kifosztásnak, amikor a viszonyok ezt nem indokolják. Miben áll az indítékhiány, az a cselekvésképtelenség, az a gyávaság, amely ennek az off-shore-os és Soros, Surányis, Bokros Lajosos bandának az eltűrését eredményezi? Belső oka van ennek, vagy az elnyomás olyan technikájával állunk szemben, amellyel nem tudunk mit kezdeni? A kérdésre éppen azért, mert annyira súlyos, nem lehet és nem is szabad egyetlen és egyedül helyesnek hitt választ adni. Ugyanakkor minden válaszkísérletnek gyorsnak és határozottnak és mindenekelőtt őszintének kell lennie. Aki most nem kérdez, aki most nem akar válaszra találni, aki hallgat, aki tűr, az a halállal tart. Ma már közhely, hogy a húsz évvel ezelőtti rendszerváltásunk nem sikerült, sőt visszájára fordult. A magyar nép és a középréteg javarésze nemcsak kimaradt a változás előnyeiből, hanem kárvallottja lett. Mára majdnem mindenét elvesztette, mert egy bűnös elit a maga és külföldi megbízói kezére játszotta a közös nemzeti vagyont és idegen konzumkultúra megteremtésébe fogott bele. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra.

 

Már tizennyolc évvel ezelőtt is voltak néhányan, voltunk néhányan, akik megláttuk és kimondtuk, hogy a megalkuvás a nemzet tönkrejuttatására vezet és idegen megszállásra. Senki felelős nem hallgatott ránk. A csendes többség hagyta, hogy ledorongoljanak, elhallgattassanak, kirekesszenek bennünket, hogy a gondolatainkat se hallja meg senki. Nyilvánvaló volt, hogy az elhallgattatásunk, a megbélyegzésünk, az antiszemitának nyilvánításunk azoknak az érdekében történik, akik most kormányozzák az országot és most akarnak kaszinóvárost építeni a Velencei-tó partján és most töltenek be minden jól fizetett vezető állást, különösebb szakértelem nélkül, de erős rabló ösztönnel. Visszaemlékezve megállapíthatjuk, hogy egy-két kivételtől eltekintve senki nem állt ki mellettünk, senki nem állt ki az igazság mellett. Minden teret elözönlöttek a reálpolitikusok és a beilleszkedők, a kétrét görnyedők. Jó képességű, tisztánlátó emberek álltak a Kun Béla-tábor szolgálatába, öltöttek magukra liberális álarcot, s újra divatba jött a Tisza Kálmán-kori szokás, amikor a dzsentri az érvényesülés érdekében benősült és maga asszimilálódott az idegenhez. Ezt a történetet nem érdemek elismertetése, vagy időskori önigazolások miatt kell most feleleveníteni, hanem mert itt van a morbus hungaricus sötét góca. Az önérdekű szolidaritás pusztító hiánya. Ma is ugyanezzel a közönnyel nézi el a magyarság, hogy egyes magyarokat kilakoltassanak bankárok vagy bankárféleségek. Ma is ugyanezzel a közönnyel nézi el a csendes többség, hogy a rabló, gazember idegen kisebbség megbélyegezzen, munkájától megfosszon, kórházaitól és iskoláitól megszabadítson magyar embereket. Ma is ugyanezzel a közönnyel nézi el sok millió ember, hogy a társadalom etnikailag is meghatározott, az idegenség számára megbízható öt százaléka tegye zsebre a nemzeti jövedelem 30–40 százalékát, hogy egy minden tekintetben bő termésű országban több százezer gyermek éhezzen. A magyarság 1945 óta az erőszakos hazugságok emésztőgödrében él. Felszabadulása nem volt felszabadulás, hanem másik megszállás, de felszabadulásnak kellett elismernie, ha életben akart maradni. Forradalmát ellenforradalomnak nevezték, az utána kialakított erőszakrendszert szocializmusnak, majd amikor ez megbukott, a saját régi oligarchiája szövetkezett a benyomuló új idegen tőkésekkel és egy még ravaszabb, még züllesztőbb kizsákmányolást erőszakolt rá úgy, hogy azt rendszerváltásként élje meg. Ma a magyar kultúra egyes egyének, csoportok, tehetségek önfeláldozó munkája ellenére nem magyar kultúra, hanem idegen zagyvalék. A nyelvet szándékosan rombolják, a hazugságra ellenhazugságot borítanak, a kiszolgáltatottság, a népnyomor, a halál aratása soha nem látott mértékű, a nemzet nem termeli újra magát és így a teljes vezetés, sőt a vezetés utánpótlása is az idegenek kezébe kerül. Ez a nemzethalál állapota. De nem veszünk tudomást róla. Ma ebben élünk, de még élünk. Azért, hogy meg is maradjunk, feltámadjunk, és új életet kezdhessünk, új, nemzeti elhatározásokra kell jutnunk. Az agyunkban és a lelkünkben kell rendet teremtenünk, szellemi forradalmat kell végrehajtanunk. Mindent az alapoknál kell kezdenünk. A liberalizmus, abban a beteges formájában, amelybe belehajszolták a profit bankárai és helytartói megbukott. A liberalizmus tételeit tehát az igazi szocializmus elvetésétől kezdve a tőke mindenhatóságának és a piac mindenhatóságának tételéig felül kell vizsgálni és el kell vetni, ha idejét múlta és hazug. Ha a pénz mai világrendje emberellenes, meg kell szüntetni. Ha a hitel-kamatos kamat- uzsora rendszere csak nagyon kevesek mérhetetlen meggazdagodását és politikai hatalmát szolgálja, fel kell váltani más rendszerre. Ha mindezt mi magyarok nem tudjuk elérni, s természetesen nem tudjuk, akkor is legyen a mi saját rendszerünkben olyan tömb, amely ezért küzd, ezt kimondja és ezt erjeszti. Nekünk ebben a harcban saját feladataink vannak. Ami ma még nem sikerül, nem lehetséges, holnap lehetségessé válik és sikerül.

 

Nem fogadhatjuk el, hogy a felszabadulás 55 éves hazugságából a rendszerváltás 20 éves hazugságával kiszabadultnak tekintsenek bennünket. Hagyjuk most már a rendszerváltás elmaradása miatti sápítozást és teremtsünk új rendszert. Magyart, keresztényt, igazságosat. Hiába vannak az utóbbi húsz évnek olyan kétségtelen járulékai, mint a választás a pártok között, ha a pártok nem azok, amik. Nem fogadhatjuk el, hogy a tőke szabad áramlása előnyösebb a soha be nem tartott tervek gazdaságánál, ha magyar kézben nincs tőke és munkánk eredménye csak kifelé áramlik. Hiába szép dolog a sajtószabadság, ha az idegen nagytőke sajtója folyamatosan hazudik, ha a képernyők végterméke a csökött tudatú, befolyásolt majomember. Tekintsük eredménynek, hogy a Nagy Szovjetunió bírálatának tilalmát a politikai korrektség követelménye és pusztító öncenzúrája váltotta fel? Ha az állami szigort a liberalizmus végtelen szabadossága követi? Ha minden meg van engedve, ami pusztít, ami rombolja a nemzeti öntudatot, de úgyszólván minden el van sorvasztva, és ki van éheztetve, ami ápolni akarja? Mindez tehát azt jelenti, hogy a kormányváltásnak, amelyre most készülődik a magyar társadalom többsége az új, a valódi, a gyökeres rendszerváltás alapjait kell megvetnie. A felületi kezelésből elég. Az rosszabb, mintha semmit sem tettünk volna. Új, erős magyar szolidaritás kell, öntudatos magyarság, minden idegen gyarmatosítás elutasítása és teljes szellemi felszabadulás. Ha az ember minden indulat nélkül számba veszi akár csak az utóbbi hetek, hónapok botrányait, nyilvánvaló rablásait, bankműveleteit, gyilkosságait és nyomozásait, államközi eseményeit, már amennyiben államnak lehet nevezni azokat a rakásokat, amelyek között ezek az államközi események megtörténtek, nemcsak, hogy elszörnyed, hanem meg kell csipkednie magát: élek én még? Mert amibe eljutottunk, tisztelt hölgyeim és uraim, az az eltűrhetetlenség állapota. A legnagyobb képtelenség pedig az, hogy mégis eltűrjük. Ez maga a végső, a legnagyobb képtelenség. Ennek a konferenciának ez a legnagyobb kérdése: a tűrés vagy a tovább nem tűrés. Ez itt most a Kierkegaardi vagy-vagy, az élet vagy a halál kérdése.

 

A nyugati kultúra embere fölött ma olyan maffiásan és etnikailag is szervezett erő, olyan konok összetartás uralkodik, amely ennek a képtelen haszonélvezetnek, a tűrés haszonélvezetének egyetlen birtokosa. Tévedés azt hinni és ebbe beletörődni, hogy ezt a Spengler szerinti alkonyi világot, amelyben folyamatos a történelemhamisítás, amelyben egymást követik a pusztító és értelmetlen háborúk, a pénzhatalom túlereje, fegyvere és technikája tartja fenn. Nem barátaim, ezt a világot itt és most magyarhonban nem a rablókapitalizmus, nem a globalizmus tartja fenn és még csak nem is a zsidó világhatalom, hanem a mi tűrésünk. Felháborodás helyett állapítsuk ezt meg szerény önkritikával. A kisember ma ezerféleképpen, ravasz és körmönfont módszerekkel, de egy több mint négyezer éves gyakorlat következetességével és szervezettségével – hogy mégis visszakacsintsak a zsidókérdésre – van tűrésre tanítva. Körülfonva és megbénítva. Másképpen tűr a vak és másképpen, aki lát, de behunyja a szemét és pislog. A tömegembertől elveszik a kritikai látás képességét és konformizmussal teszik kérődző állattá. A képességes embert, a látót, a közössége vezetésre hivatott embert fenyegetésekkel és tiltásokkal és elvonásokkal teszik tűrővé. Másképp a művészt és másképpen a tudóst. A paraszttól pedig elveszik a földet. A megmaradáshoz tehát a tűrés felmondása kell. Amíg tűrünk, foglyok vagyunk. A tűrés felmondását pedig nem várhatjuk mástól, magunknak kell felmondanunk ennek a rendszernek. Nem várhatjuk az államelnöktől és nem várhatjuk az ellenzéki pártoktól. A tűrés nem tűrés a legszemélyesebb kérdésünkké vált. Nem várhatjuk a politikustól, mert ha mi tűrünk, akkor a politikus a tűrésünkben fog kiszolgálni bennünket. Nem várhatjuk a szakszervezettől, a szomszédtól, a munkatárstól, mert mindegyik ránk fog mutatni: ha te tűrsz, én miért mozduljak? Mindannyian benne vagyunk a tűrés képtelen rendszerében és az első mozdulatot nekünk kell megtennünk. Valamennyiünk előtt az az erkölcsi parancs áll, hogy az egész rendszert, magát a tűrés rendszerét mondjuk fel, mindenestül. A tűrés rendszere nem sorsszerű képződmény, nem természettörvény, hanem emberi alakulás. Politikai és pénzügyi fejlemény. A diktatúra új technikája, a kisebbség – többség történelmi szabadfogású birkózásának új pontállása. Sokat elidőzni azon, hogy mindez hogyan történt, kinek a felelőssége, ma már szinte terméketlen dolog. Az a magyar közmondás, miszerint „nemcsak az a legény, aki üt, hanem az is, aki állja” ma hamisan hangzik és megtévesztő. Aki huzamos ideig állja és nem üt vissza, még akkor is, ha a visszaütés veszélyes, felelős a helyzetért. Résztvevője az önpusztításnak. Ha levetkőztük a tűrésünket, a bűnösöket meg kell büntetni, az idegeneket kiszolgálókat és a semmihez nem értőket félre kell tolni és azonnal el kell kezdeni az új rend felépítését.

 

Most a lényeg az, hogy nemzeti erők vegyék át a hatalmat. De ha a nemzeti erők eltűrik a legnagyobb képtelenséget, azt, hogy a saját hazájukban nem ők az urak, ha eltűrik az idegen uralmat, akkor tulajdonképpen a halált választják. Mert a tűrés rendszerének éppen az a legnagyobb hazugsága, hogy a hatalom nem fontos. Hogy a hatalom átadható idegeneknek, idegenek szolgáinak, hogy létezik egy történelmi nemzet számára önállóság és hatalom nélküli létezés. Hogy rábízhatjuk magunkat idegenek jóindulatára. Mert az idegenek tényleg jóindulatúak: ha övék a televízió, megengedik nekünk, hogy citerazenekarokban éljük ki népi hajlamunkat. Ha övék a színház, a film, a pornográfia és a melegfesztivál, megengedik nekünk, hogy összegyűljünk a bugaci pusztán és ősi dalokat énekeljünk. De ez maga a tűrés. Ma a bennfentes világinformációk korában élünk. Bennfentes világinformációkkal ma talán egy néhány ezer nagy hatalmú pénzember és tanácsadói körük rendelkezik. Ezek döntik el a háborúk, a válságok, a válságbemenetek és a válságkimenetek idejét, helyét, módját, nemzetek és földrészek sorsát. Ez a nagy hatalmú kör szövetségest keres és talál is a nemzeti elitek bizonyos részében és a bennfentes információk egy részét megosztja ezekkel a nemzeti-nemzetközi elitekkel. A rendszerváltás háborúját a jószándékú nemzeti erők, a hatalom nélküli erkölcsi erők a bennfentes információk hiánya és a másik oldalon pedig a megléte miatt vesztették el. Bennfentes információval 1982 óta, amióta Moszkva megengedte belépésünket a Nemzetközi Valuta Alapba, az oda kiküldött bankáraink maroknyi csoportja rendelkezett és révükön a párt politikai bizottsága, már amennyire ez a bankárcsoport megosztotta velük ezeket az információkat. Néhány év alatt kialakult Budapesten egy réteg, amely legalább azt tudta, hogy mi a szándéka New Yorknak Magyarországgal és részben a béketáborral. A bennfentesen informáltak másik köre Moszkvából szívta le tudását, s ebben a tudásban az volt a lényeges, hogy a keleti világhatalom már nem világhatalom, s nincs ereje ellenállni. New York nyomása erősebb. Ez mellbevágó értesülés volt kommunista lelkek számára. Megzavarodtak. Még maguknak sem vallották be. Mindenesetre a párton belül két szárny alakult ki, és az egyik szárny titkos egyezséget kötött a New York-i értesülést birtoklókkal a reformkommunisták nemzeti szárnya ellen, amely megpróbálta volna némileg jóra felhasználni a Moszkvából kiszivárgottakat. A dolog lényege természetesen az volt, hogy maga a társadalom, az úgynevezett dolgozó nép és azok a körök, amelyek a nemzeti és a magyar megmaradást szolgáló változásért küzdöttek, semmi bizonyosat nem tudtak minderről és csak sejtéseik és naivságuk, jóhiszeműségeik, avagy gyarlóságaik mentén politizáltak. Annyit lehetett tudnunk, hogy ki lehet küzdeni egy szabad választást és azt talán meg is lehet nyerni, de hogy aztán mi lesz az országgal, milyen függőségekbe kerül, arról halvány fogalma sem volt senkinek ezen az oldalon, mígnem a másikon, a New York-in egyre világosabbá vált, hogy nekik a nemzeti összefogást kell megakadályozniok. Egyet nem szabad megengedniök: a magyar megoldást. A sajátot, a harmadik utat. Magam ezt úgy fejeztem ki a 89- ben megindult Hitel című folyóirat egyik első számában, elsősorban amerikai utazásaim tapasztalataként, hogy vigyáznunk kell, nehogy „átkerüljünk egy moszkvai húskampóról egy New York-i húskampóra”.

 

Szélsőségesnek és antiszemitának minősítésem nem az 1992-es tanulmányommal kezdődött, hanem ezzel a mondattal. Húsz éve lógunk nyereg alatt puhított húsként ezen a hideg kampón. Most pedig – s ez ennek a pillanatnak a jelentősége – van némi lehetőség, hogy lekerüljünk róla. A bennfentes világinformációk liberális rendszere összeomlófélben van. Éspedig nem a kitört pénzügyi válság és a kínos recesszió miatt, hanem azért, mert szellemi alapja megrendült. Az emberiség túlnyomó része ma már nem tudja elfogadni a rendszer alapját képező holokausztot, mint örök érvényű áldozatot, amelyért örökös kárpótlás, sőt világuralom jár. A holokausztért felelőssé tett népek korlátozását nem ezen népek ellenállása, hanem a kérdés által nem érintett népek elszaporodása, gazdasági megerősödése szüntette meg, illetve tette meg a megszüntetés irányába a döntő lépéseket. A holokauszt-korszaknak az a lényege, hogy Európának nem a saját történelmét, hanem egy ráerőszakolt történelmet kell élnie, elszenvednie. Ugyanakkor a hatmillió áldozat népe sorozatos háborúiban és népirtásaiban a világ legnagyobb katonai hatalmának támogatásával népirtásokat követ el. Hazudik és a hazugság elfogadását követeli meg, amellett kizsákmányolja úgyszólván az egész világot. Mindez ma történelmi tény, amely fölött lehet siránkozni, de nem tudomásul venni bűn a saját népünkkel szemben. A magyarság előtt pedig megnyílt egy csodával határos lehetőség, hogy mégis élve maradó emberi szervezetként a saját életünket kezdjük élni. A Gondviselés kifürkészhetetlen jósága és a hadiszerencse örök forgandósága folytán most nagyobb esélyünk van egy teljes rendszerváltásra és a megmaradásra, mint amilyen húsz évvel ezelőtt volt. A bennfentes információkat birtoklók mindkét pártja szétesett, s a nagyobbiknak is csak arra van esélye, hogy jobboldaliságba, tatárszentgyörgyi bakancsosságba átöltözve, átbábozódva megakadályozza a nemzeti erők kétharmados győzelmét, s aztán, ha ez megvan, új fortélyokkal, új aljasságokkal küzdjön a nemzeti kibontakozás ellen. Azok, akik most uralkodnak a nemzeten, akik rabolják és kiárusítják, visszafelé akarják forgatni a történelem kerekét, vagy legalább meg akarják állítani a forgást. Ez nyilvánvalóan lehetetlen. A neoliberalizmus megbukott, mert fennmaradásához kénytelen korlátozni a szabadságot, megbukott, mert kisajátítva úgyszólván az egész tájékoztatást és a kultúra, a tömegkultúra irányítását, elzárta a termékeny gondolat útját, mert mindent alávetett a profitszerzésnek, mert a világ legnagyobb haderejével csak sorozatos háborús kudarcokat szenved, és végeredményben azért, mert a népek ráébrednek, hogy a materializmusa lealacsonyítja őket. Ezt a helyzetet nem mi állítottuk elő. Ez kérlelhetetlen világfolyamat, amellyel élni kell. Tudomásul kell venni, alkalmazkodni kell hozzá és meg kell találni a magunk javára kihasználás módját. A még fennálló és látszólag ereje teljében lévő világrend, a pénz-és bankáruralom természetesen arra törekszik, hogy a népek és az értelmiségük ne vegyék észre a bukását. Azt ígéri, hogy a válság után, amelyet egyébként maga időzített és robbantott magára, visszaáll a régi liberális rend, a profit uralma és az emberiség éli tovább a politikailag korrekt életet. De ez nem igaz. Ami elmúlt, soha nem jön vissza. A liberalizmus rendszere visszaállíthatatlan. Nekünk tehát, magyar értelmiségieknek az a kötelességünk, hogy ezt tudatosítsuk magunkban és népünkben. Most nem az cselekszik helyesen, magyar érdek szerint, aki ígérget, aki kecsegtet és nyomorúságok gyors megszüntetését helyezi kilátásba, hanem, aki megmondja az embereknek, hogy fel lehet szabadulni és el lehet kezdeni egy új, takarékos, tiszta életet, amely megtartja és átvezeti a következő nehéz századokba ezt a népet. Ez az élet szükségképpen jobb lesz, mert nem lesz igazságtalan. Ez az élet nem teremt alantas egyenlőséget, nem folytatja a középszerűség rémuralmát, hanem a rátermettebbek, a kiválóak és a szolgálatra készek kezébe juttatja a vezetést, de mindenkinek megadja a munka és a tisztességes, méltó életvitel lehetőségét. Ezzel elérkeztünk a hogyan kérdéséhez. Hogyan lehet megvalósítani mindazt, amit meg kell valósítanunk, ha élni akarunk. Forradalmat sejtető volt, amikor azt mondtuk, hogy tovább nem tűrünk. De nem forradalmat és különösen nem lázadást, nem valami bakancs-hőzöngést ajánlunk, hanem szellemi forradalmat és alkotmányos megoldást.

 

Nagyon kell ügyelnünk arra, hogy ellenségeinknek ne adjunk támadási felületet. Ne jöhessenek be ide idegen csapatok azért, mert itt valakiket – úgymond – üldöznek. Ne alkalmazhassanak velünk szemben szankciókat, mert megsértjük az emberi jogokat. Azért azonban, ha egy nemzetben újjáépül a szolidaritás, ha mély szellemi átalakulást hajt végre és ha kétharmados törvénnyel – vagyis a jelenlegi, nem is általunk alkotott szabályok szerint – új alkotmányt ír magának, és országgyűlése kétharmados többséggel nemzeti törvényeket hoz, amelyek nemzeti érdekűvé teszik a hatalmat, senki nem szólhat egyetlen szót sem. De ezt a megoldást kell választanunk már csak azért is, mert a történelmi magyar közjogiság ezt írja elő nekünk. Vannak itt köztünk olyanok, akik a Szent Korona Tanban hisznek, ők talán még jobban tudják, hogy a magyar hajlam, a belátás, a törvénytisztelet csak ezen az alkotmányos úton, a nem erőszakosság útján járhat. Most előbb-utóbb választások következnek. A nemzet jobb erői, a tisztességes magyar keresztények közel kerültek egy kétharmados országgyűlési többséghez. A nemzet új többsége új rendszert teremthet. Pontosabban elkezdheti az új rendszer kialakítását. Új alkotmányt írhat és ráléphet e magyar megmaradás harmadik útjára. Olyan horderejű változásokról van tehát szó, amelyek lényegében véve alkotmánymódosítást, akár új alkotmányt igényelnek. A legapróbb alkotmánymódosításhoz, s természetesen az új alkotmányhoz, tehát a rendszerváltáshoz kétharmados többségre van szükség. Ha a következő választáson kialakul egy új rendszerváltoztató szándékú, nemzeti többség – még csak azt sem mondom, hogy ennek feltétlenül jobboldalinak kell lennie, mert ez ma már tartalmatlan kifejezés – mint ahogyan az ellenzék-kormánypárt kettősség is felszedett sínpárrá vált –, akkor az törvényesen, békés úton, senki által nem kifogásolható módon megváltoztathatja a magyar életet. Elkezdheti azt az igazi rendszerváltást, amelyet 1990-ben meg tudtak akadályozni a liberálisok. Ha ez a kétharmados nemzeti többség nem alakul ki, akkor az új kormány szárnyaszegett lesz. És végeredményben számonkérhetetlen. Nem lehet a haszonélvező, here kaszt, az öt százalék mérhetetlen dúskálását korlátozni, a médiumokban folyó népbutítást, hazudozást képtelenség az utcáról megszüntetni, nem lehet a bankok önkényeskedését korlátozni, nem lehet a helyes arányt és a támogatási mértékek igazságos elosztását a külföldi nagytőke és a belföldi magyar kistőke és szerény vállalkozás között létrehozni, nem lehet a családi adózást bevezetni, nem lehet a közbiztonságot megteremteni és nem lehet a magyar oktatást, a magyar szellemet megillető jogaiba és lehetőségeibe visszahelyezni, ha az Országgyűlésben nincs kétharmados nemzeti többség. Összegezve: nem lehet a magyar pusztulást megállítani. A világváltozás, a liberalizmus bukása elzúg felettünk, mint az idő vasfoga, ahogyan Gömbös Gyula mondta annak idején. Egy, csak kétharmadnál kisebb többséggel rendelkező kormány és országgyűlési többség bele van kényszerítve a bukott rendszer jármába. Örökösen mentséget kell keresnie és meg kell küzdenie a felcsiholt várakozások miatti elégedetlenségekkel és örülnie kell, ha négy évig sikerül kihúznia. A bukott rendszer egész gépezete, egész New Yorkja és egész Moszkvája, egész Tel- Avivja tudja ezt. Jobban tudja, mint mi, akik a kormányváltásért küzdünk és a választási győzelemről álmodozunk.

 

Az uralmon lévő törpe kisebbség az átlagos szavazónál is sokkal jobban tudja ezt és ezért igyekszik beleringatni a választópolgárt az elégtelen győzelembe. Tudják, hogy az SZDSZ megszűnt és az MSZP önmagában nem is álmodhat, még a legádázabb csalások árán sem harminchárom százalékos eredményről. A mi kétharmadunkat az MSZP sajátos ficamai miatt jelenleg nem tudja megakadályozni. Nincs olyan vedlése, nincs olyan átbábozódása, nincs olyan szájfeltöltése és arcfelvarrása, amely ez után a gazember tolvajlási sorozat után 33 százalékot hozna neki. De hát nem azért liberálbolsevikok és nem azért talmudisták, hogy ilyen helyzetben is fel ne találják magukat. Ha balról nem lehet a mi kétharmadunkat megakadályozni, megakadályozzák jobbról. A kommunisták és liberálisok minden reménye most a Jobbikban összpontosul. Ha tizennégy százalékot ismét sikerül begyűjtenie ennek a magát jobboldalinak és a szegény népet védelmezőnek feltüntető pártnak, akkor a másik tizenöt-tizenhatot már összeszedi a bigott kádáristák táborából az MSZP, és valamit még lecsippent a nemzeti oldalból a megbokrosodott MDF is és valamit összeszed még a schőngeist párt a „Lehet más a politika” is. Tudomásul kell venni, hogy a más pártokkal való csalánverés politikája sohasem volt idegen a bolsevizmustól. Van tehát tervük a kétharmados többségünk ellen. Legyen nekünk is a magyar kétharmadért. Biztató, hogy Lengyelországban az elmúlt választásokon teljes nemzeti siker született. Kormányra a Tusk vezette liberális nemzeti párt került, az államelnököt a Kaczynski testvérek radikálisabb nemzeti pártja adja és a Lengyel Egyesült Munkáspárt, az utódpárt belesüllyedt a teljes jelentéktelenségbe. A lengyel kommunisták és a magyarnál sokkal gyérebb holokausztipariak elkövették azt a hibát, hogy a saját eszméikkel, egyenes ágon, az ott is elárult szocializmussal kampányolva akartak megmaradni a hatalomban. Ennek a tanulságát levonták a magyarországi liberálbolsevikok. Az SZDSZ már fel is oszlott és most eljátssza nekünk, hogy már nincs is, az MSZP pedig elkezdte a jobboldalinak kikiáltott drótakadályok felállítását. Most a közvetlen céljuk az, hogy az új kormánynak ne legyen kétharmados többsége és törvényes, alkotmányos úton ne tudjon alkotmányt módosítani, elszámoltató törvényeket életbe léptetni, ne tudja a hatalmat átvenni. Továbbá, hogy a kétharmados többséggel nem rendelkező nemzeti oldal ne tudjon megfelelni az iránta támasztott várakozásoknak. Ehhez arra is szükségük van, hogy a hátralévő időben mindent tarra vágjanak. Hogy megállítsák az életet. Kilátástalanul rossz helyzetet akarnak előidézni. Úgy vélik, hogy ha a nemzeti oldal nem rendelkezik a gyökeres változásokhoz szükséges kétharmaddal, azaz csak egy sima kormányváltást tud végrehajtani, a mindenütt felszítható elégedetlenségekkel, új taxisblokádokkal, bolsevista aknamunkával kínos négy évre korlátozhatják működését, és utána visszatérhetnek. Szerepel természetesen a számításaik közt a megszállás és mindenekelőtt a földszerzés is. Tessék tudomásul venni, hogy a rendszerük megbukott, de ők nem adták fel. Tessék tudomásul venni, hogy a történelem tálcán kínál nekünk egy lehetőséget, amely azonban az utolsó lehetőség. Mit kell tehát tenni, most már a legközvetlenebb teendőket értve.

 

Egy: meg kell akadályozni az ellenséget haditerve megvalósításában. A jobbszárnyon támadó simlis, mihaszna, bakancsos „népbarát” csapatot le kell leplezni és meg kell akadályozni, hogy bejusson a parlamentbe és ott nyomban akadályává váljon a kétharmados törvényeknek. Kettő: ez a leleplezés egyben a liberális baloldal, nemzetközi tőke szolgálatába szegődött komprádor burzsoázia leleplezése is kell legyen. Nevükön kell nevezni őket. Három: minthogy erre a leleplezésre és politikai harcra önmagában, és jelenleg a Fidesz nem teljesen alkalmas, mert kötik európai és néppárti kötelezettségei, létre kell hozni azt a higgadt nemzeti erőt, amely ezt a harcot sikerrel megvívja, és a Parlamentbe jutva akár ellenzékként, akár koalíciós társként a kétharmados törvények, a rendszerváltoztató törvények, az elszámoltatás és a rendteremtés egyik garanciájává válik. Ez az összejövetel ennek az erőnek a létrehívásáért jött össze. Egy nemzeti közösséget kell alkotni, amely nem tűr tovább. Egy összefogást kell megteremteni, amely bele tud szólni a dolgokba. Választások jönnek és választáson csak pártok indulhatnak, eséllyel csak gyűjtőpártok. Pártot kell alkotni, legalább erre a választásra. Ennek a pártnak az aktuális ideológiája és egyben fogadalma, hogy nem tűr tovább. Célja pedig a magyar megmaradás. Mindent ennek a célnak rendel alá. Személyes ambíciót, régebbi pártkötődést, régi finnyásságot, új Pató Pálságot, mindent. Legyen a nevünk a „MAGYAR MEGMARADÁS KÖZÖSSÉGE”.

 

Megjegyzem, pusztán tájékoztatás céljából és a félreértések elkerülése végett, hogy a szervezés azért történik a MIÉP bázisán és a hódmezővásárhelyi Fidesz-KDNP többségű önkormányzat segítségével, Lázár János polgármester úr nagyvonalú segítségével, mert az ennek a lépésnek a szükségessége iránti belátás itt ébredt fel és itt van meg az együttműködéshez szükséges akarat. Természetesen a programunkat a lehető legsürgősebben meg kell alkotnunk, közvetlenül azután, vagy éppenséggel azzal együtt, hogy a létrehozásban megegyeztünk, a szándéknyilatkozatot letettük az asztalra. Üdvös volna, ha a hozzászólások az alapvető egyetértés esetén mindjárt a program egyes részleteit taglalnák. Magam itt csak a program legfontosabb elemeit vázolom. A legfontosabb a magyar föld megtartása magyar kézben és ezzel párhuzamosan a népfogyás, a magyarság éltető törzse fogyatkozásának megállítása. Ez nézetem szerint csak telepítéssel, kvázi földosztással valósulhat meg. Hozzunk létre olyan telepeket, tanyabokrokat fiatal magyar emberpároknak adott földekből, amelyeken ők magyar gyermeket nevelnek fel. Korszerűen. A népfogyás megállítása legyen a létrejövő új magyar állam és kormánya legfőbb kötelessége, erre ne sajnáljon semmilyen pénzt. Természetes, hogy ehhez az egész mezőgazdasági termelés, felvásárlás import-export rendszerét meg kell változtatni. Ugyanakkor világossá kell tenni, hogy ez nem a mezőgazdasági termelés korszerűsítése, nem csupán árutermelés, hanem nemzetstratégia. Az új magyar népi-nemzeti, keresztény vezetőréteg kialakítása itt kezdődik. Ez a réteg, ha létrejött és a nemzet szeme előtt él és boldogul, minden európaiaskodás nélkül megtartja magyar kézben a magyar földet – és ha kell, menedéket ad az arra méltó idegennek. Ugyanilyen céllal, de más eszközökkel kell a magyar kis- és középvállalkozást megerősíteni és uralkodóvá tenni. Minden vállalkozásnak elsősorban az élet produktivitását kell figyelembe venni. Mit ad a magyar élet folytatásához és mire van szüksége a magyar életnek a folytatódásához. Tudom, hogy egy radikális bázison felépülő pártnak hasznosabb kortesfogás volna bosszúállási javaslatokat tenni. De erről szó sem lehet. Ha magyarok vagyunk, az azt is jelenti, nem vagyunk bosszúállók. Sem a hetedíziglen, sem a vérbosszú eljárásait nem gyakoroltuk soha. Mi az élet jelszavával induljunk a harcba. „Az élet él és élni akar”. Nyilvánvaló, hogyha elértük a kétharmadot, meg kell tennünk a szükséges igazságtételeket és elszámoltatásokat, de ha csak a feltétlen igazságtétel jelszavaival indulunk a harcba, nem biztos, hogy győzünk. Most olyan program kell, amelyik csak a miénk. „Az élet él és élni akar” programja most csak a miénk. Végezetül néhány szót még az államról. A bukott liberalizmus legádázabb meséje a gyenge államról és az államról, mint rossz tulajdonosról szóló mese. Ez voltaképpen az államot kisajátító kaszt, az öt százaléknyi nagyjövedelem- tulajdonos meséje volt és a mindenkori nemzeti közösség államának egy világméretű internacionalizmusban és a tőke szabad áramlásának egyoldalúságában való feloldását szolgálta. Akik a zűrzavarból, a törvénytelenségből és az áldozatkénti előjogokból élnek, azoknak nem kell erős, jó, rendezett nemzetállam, azoknak mindig más kell, a másság állama. Mi másképp vagyunk ezzel. Mi nem félünk attól, hogy túlságosan nagy hatalomra teszünk szert, mint magyarok Magyarországon. Mi senkit nem akarunk elnyomni, aki nem magyar. Mi olyan államot akarunk, amelyben a rossz és a bűnelkövető magyart éppen úgy megbüntetik, mint a másik fajba tartozó állampolgárt, s nem mi akarunk uralkodni, hanem a törvényeket akarjuk uralomra helyezni. Az államnak viszont pontos, erős, jó törvényekre van szüksége és erős hatalomra, amely ezeket a törvényeket mindenkivel betartatja. Nekünk hadsereg is kell. Erős magyar hadsereg, hogy senki ne beszélhessen velünk foghegyről. És ha ennek a hadseregnek egyik elit alakulata Gárdát alkot, akkor lehet Gárda is, de vicces kisfiúk ne alakíthassanak képzetlen gárdácskát, amelyik egy Bokrost se tud átugrani, noha bokorugró. Törekvésünk tehát arra irányul, hogy megteremtsük a jó magyar harmadikutas államot. Most, legalább ezerkétszáz évvel az etelközi vérszerződés után, itt, Pusztaszer szomszédságában – másodszor.

 

A Magyar Megmaradás Közössége következő rendezvényét Székesfehérváron tartja.

Október 30-án, pénteken 15 órakor Székesfehérváron koszorúzással kezdünk az Aranybulla-emlékműnél. Ezt követően a Bányató Vendéglő nagytermében a Magyar Megmaradás Közössége konferenciáján Csurka István referátuma hangzik el. A rendezvény házigazdája Bobory Zoltán költő.

 

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség