Magyar Igazság és élet pártja

A totális diktatúra kialakulása a liberális demokráciában

A közismert politikai fogalmak közt csak kicsit is járatos ember felkapja a fejét erre a címre és/vagy ironikus írást vár, vagy egyenesen butaságnak tekinti a dolgot. Ha van valami a társadalmi rendszerek között, ami ellentéte, sőt kibékíthetetlen ellensége egymásnak, az a liberális demokrácia és a totális diktatúra. A liberális demokráciát vagy forradalom teremti meg, legyőzve legalább egy monarchikus rendet, vagy egy világégés után, a szétbombázott, elűzött diktatúra üszkei közt más demokráciák segítségével fejlődik ki, vagy legalább egy csendes forradalom ballépéseinek, erőfeszítéseinek és a régi rendszer keresztbetevéseinek a félkész terméke.

David Irving budapesti megjelenése felborzolta a Holokausztipari Művek ZRt. igazgatósági tanácsát. A jeles angol történész és kiváló író már első vendégeskedésekor is heves tiltakozásokat váltott ki fenti körökből, de akkor nehezebb dolguk volt, tekintettel arra, hogy akkor a magyar forradalomról írott „Uprising” – Felkelés – című könyvének magyar kiadása alkalmából jött hazánkba, ennek alaptalan ócsárlása pedig visszatetszést szült volna. Azóta megváltozott a médiumhelyzet.

Bűz, gyehenna, rothadás, s mindez félvállról véve. Szenvedés, népnyomor kinevetve, halálhörgés meg nem hallva. Könnyed médium-infernóban élünk, de borzalmas, sötét, keserves mindennapokon vonszoljuk keresztül magunkat. Senki nem tudja, nem is számolja, hány fiatalember csapódott ki külföldre egy nagyobb darab kenyér reményében, hány vész el örökre a nemzeti megmaradás számára, az ötszázaléknyi újgazdagnak mindegy. A népfogyatkozás méretei iszonytatóak, de semmi kormányzati intézkedés nem történik a lefékezésére, sőt a reformnak mondott programokban elősegítik a fogyást.

Kitelt az idő: Gyurcsány Ferenc, Rózsadomb Géniusza az antiszemitizmus vádjával, veszélyével állt elő, tanúsítva, igazolva, bizonyítva, hogy rendszere összeomlás előtt áll. Ugyanígy járt el mindkét elődje, a Rákosi–Gerő-rendszer 1956-ban, majd Kádár–Aczél–Grósz Károly végromlásba jutott rendszere 1988-89-ben. Ellenforradalmi, most szélsőségesnek mondott erőkkel szövetkezik, a „csőcselékkel” barátkozik az, aki az ő hatalmukat veszélyezteti, hangzott fel minden esetben, amikor a banda végveszélybe került.

A tudatipar, az elnyomó, gyarmatosító hatalom és erőszakszervei és az alávetett, kiszolgáltatott társadalom évtizedek óta folyó küzdelme most fordulóponthoz érkezett. Megtört a bankárelit tudatiparának döntő fölénye, a társadalom egyre szélesebb rétegei fordulnak el a liberális képernyőtől. A valóságban szerzett személyes, közvetlen tapasztalatok kezdik fölülírni a tudatipar ferdítéseit, hazugságait.

Érdemes március 15-ére készülődni, mert már az ünnep emlegetése is nagyon megdolgoztatja a kormányt és a rendőrséget. A hatalombirtokosok félnek. Még ki sincs tűzve a nemzeti oldal ünnepi összejöveteleinek helyszíne, ideje, még csak egy bizonyos, hogy a MIÉP és a Magyar Út a Hősök terén ünnepel, és már megvannak a móri mészárlás elkövetői. „Memento mori” – üzenik nekünk az elnyomószervek. „Emlékezzetek a halálra!”. Kifulladt a rendőrség önbetörése, a sorozatlövés leadói sehogyan sem akarnak önként jelentkezni, de a kormány máris hajlandó beismerni az egész rendőrség, az ügyészség, a bíróság együttes justic mordját (amelyből csak azért nem lett halálbüntetés, mert az el van törölve), csak hogy mindent elfedő hírhez jusson és megüzenje a magyar társadalomnak, hogy tud öletni, ha akar.

„Látni valamit, aminek még nincs neve – írta Nietzsche az eredetiségről elmélkedve –, amit még nem lehet megnevezni, jóllehet, mindenkinek a szeme előtt van. Általában jellemző az emberekre, hogy számukra valamely dolog neve teszi láthatóvá magát a dolgot.” Ez a XIX. század vége táján könnyű kézzel papírra vetett gondolat mai, XXI. századi manipulációba és félrevezetettségbe fulladó életünk alaphelyzetévé és meghatározójává vált. A mai tömegember, aki előtt ugyanúgy ott állnak, vagy éppenséggel felmerednek zengőn a jelenségek, mint a régi korok szerény, az időjárást, a munkalehetőséget, a családalapítást vagy szerelmet kereső embere előtt, azt hiszi, mindent lát, miközben nem lát meg semmit.

Oknyomozó elemzésünkben fordulóponthoz érkeztünk, a második világháború végéhez. Ekkor a világ addigi egyetlen antijudaista, s a háború végéhez közeledve egyre vadabbul és egyre kétségbeesettebben zsidóellenes és zsidóirtó hatalmát, a náci Németországot térdre kényszerítették. Az ország romokban hevert, városai lebombázva, népe megalázva, saját maga által is megtizedelve, töméntelen katona és civil halott, szögesdróttal körülfont fogolytáborok. A kérdés az volt – és erről a németek tudtak –, hogy életben hagyják-e a német nemzetet.

Az antiszemitizmus kérdéskörével a Lámpás tanfolyamok, előadások anyagaiként felvilágosítás és ismeretterjesztés céljából foglalkozunk, és mellesleg igyekszünk elfeledett, félretett tudományos, történeti és szociológiai munkákat, szerzőket és sorsokat is bemutatni. Ilyenként mindjárt élre kívánkozik egy zsidó származású magyar szerző, dr. Fejér Lajos, aki már a hitleri korszakban írta meg „Zsidóság” című, nagylélegzetű művét, és aztán a mauthauseni koncentrációs táborban pusztult el, annak ellenére, hogy a magyar jobboldal képviselői, köztük a később kivégzett Kolozsváry Borcsa Mihály közbenjártak a kiszabadítása érdekében.