A lengyelség földre borító tragédiájában minden bizonnyal a magyarság osztozott legmélyebben egész Európában. Ez magától értetődik a két történelem összekötő érrendszere és különösen a huszadik század közös hányattatásai következtében. De van az együttérzésnek mélyebb oka is. A többször felosztott, többször megtizedelt lengyel nemzet sorsa, éppen felosztásai, megtizedelése miatt tragikus sors, miként a miénk is elvesztett, megbosszult szabadságharcaink és trianoni felosztásunk miatt. Nem nagy túlzás talán azt mondani, hogy a lengyel-magyar barátság, az összetartozás érzése ebben a tragédiához való odaláncoltságban képződik meg. A történelmi változások ritmusa, az európai helykeresés üteme is hasonló. Szeretjük a lengyeleket, s ők talán még jobban lelkesednek értünk, és értelmiségünk java mindeddig ellenállt annak a lengyelektől eltávolító – persze, a saját magyarságunktól is eltávolító – galád politikának, amely az utóbbi liberál-bolsevik években, a most szétesett MSZP és a megszűnt SZDSZ, a Soros Györgyféle nemzetietlenség ártó tevékenysége következtében keletkezett. Ezért volt felemelő látvány a szentmise, Erdő Péter bíboros érsek emlékezése a színültig telt Szent István-bazilikában, s ezért volt helyes a nemzeti gyásznap elrendelése is, amely legalább a középületekre fekete zászlót tűzött az oromzatokra. Az, ami Szmolenszk mellett történt, valóban kivételes és minden vonatkozásában lengyelszerű tragédia. Amikor egy repülőszerencsétlenség következtében egy már éppenséggel nem ellenséges, de még barátságosnak sem mondható, s bűnelkövetéssel terhelt ország fölött odavész az államfő és az állam majdnem teljes katonai vezérkara, a nemzeti bank elnöke, a magas rangú tábori lelkészek kara és itt fejezi be hosszú életét Ryszard Kaczorowsky, a lengyel emigráns kormány utolsó elnöke, akkor nehéz fenntartás nélkül elhinni a baleset véletlenszerűségét.

Baljós eseménnyel szállt rá a kampánycsend a magyarságra. Szmolenszknél lezuhant a lengyel elnök különgépe és rajta kívül odaveszett a kormány, a katonai vezetés és a katyni áldozatok kései hozzátartozóinak száz tagja. A katyni gyászünnepre igyekeztek, a nagy lengyel tragédiák egyikének emlékhelyére. Bennünket, magyarokat, azért rázott meg ez a végzetszerűség, mert a világon a mi sorsunkba van legközvetlenebbül bevésve az a tragédia, ami a lengyelekébe. Nincs még a világon két nemzet, amelyik a régebbi és a modern kori történelemben olyan, többnyire tragikus pontossággal lépett volna egy ütemre, vagy egymást húzva, kisegítve, támogatva. Ezeket felsorolni most az 1940-es befogadástól az 1956-os együttmozduláson át az 1989-90-es változásokig iskolás dolog volna – mondhatnánk kissé fellengzősen, ha nem éppenséggel az volna a helyzet, hogy ezeknek magyar–lengyel együttzengéseknek a nyomát is ki nem hazudta volna egy bűnös, hazug, gazember iskolapolitika a magyar oktatásból. Hiller és hasonszőrű bandája gondoskodni akart róla, hogy a magyar lélekből szoruljon ki a lengyel vonzalom, és ne örüljünk annak, hogy odaát már felszámolták a kommunizmust. De a lélekből mégsem tudta kiolvasztani. Hőkölten, döbbenten néztünk Katyn felé: hát nincs vége? Hát akkor a húszezerhez most szed még újabb százat Katyin szelleme? Nincs a kezünkben bizonyíték, de a gyanakvás ezen a tájon soha nem alaptalan és tépi a lelket, mint vihar a fát.