Ha az 56-os forradalom és szabadságharc emlékünnepségére kiáradó magyar emberek tízezreinek megzavarását teheti a legfőbb programjává egy kb. 2×80 főt számláló söpredék, az bennünket aggaszt. Valóban törvény van arra, hogy ezt tűrnünk kell? Bamba arctalan tömegnek nevezni ezeket eufemizmus, hiszen mi láttuk a gonosz tekintetüket a rossz arcukban, „élveztük” lelki fésületlenségüket, trágárságukat. Gyanítjuk, hogy az esemény előtt valamelyik ittasellátóban tankoltak vagy egyéb módon lőtték be magukat, másként nem tolhatta volna maga előtt őket egy furcsa fej- és testalkatú pártelnök egy drogoktól megnyomorított idegrendszerű alakkal Együtt. Diktátor! – üvöltötték a lengyel elnök beszéde alatt. Sípoltak, csak úgy horpadt a fejük, guvadt a szemük és fröcsögött a nyáluk szerteszét. Benyomakodtak közénk, akik nem miattuk jöttünk. És hiába kérleltük őket, hajthatatlanok voltak, végül mi mentünk el az Alkotmány utca felé, ahova már nem ért el a ricsajuk. Nekünk erről az a történet ugrott be, amikor a kivégzett ember özvegyét összeköltöztették egy ávóssal, aki arra biztatta a gyerekeit, hogy köpjék le, és kiabálják, hogy „jön a gyilkos felesége”. Éppen arra kiabáltatták rá, hogy gyilkos, akit ők gyilkoltak meg!

1956-ban a magyarság leveretve is ellenállt és a forradalom nemzetmegváltoztató erkölcsi ereje éppen abban mutatkozott meg, hogy a társadalom túlnyomó része lélekben soha nem adta meg magát. Hathatós szovjet segítség nélkül a Kádár–Aczél-törzs nem lett volna képes berendezkedni. Hatalma a szovjet fegyverek erején nyugodott és eleinte a napi parancsokat is Szerovéktól kapta. De e hatalom megszilárdításhoz már a Nyugat is kellett. Tehát a Szovjetunió szabad kezet kapott Amerikától a magyarkérdés tetszés szerinti elintézésére, és ebben korlátlan mennyiségű gyilkosság is benne volt.

Szombaton a Városligetben sétáltam, amikor magam is megbizonyosodhattam a Ligetvédők rendíthetetlenségéről. Miközben kitartásukat csodáltam, azért feltűnt, hogy nem éppen orvosok, mérnökök vagy vállalkozók alkotják ezen végvári vitézek társaságát. Sokkal inkább hajléktalannak vagy némely rasztahajú fiatal hippinek tűnt. Még ha a lepusztult Városliget felújított formájában kevesebb zöld területet foglalna magában, akkor is elismerésre méltó lenne ez a kiállás, de mivel ez nem igaz, így kénytelen vagyok rosszmájúskodni. Nem lehet, hogy ezek a személyek kempingezésből keresik az utóbbi néhány hónapban a kenyerüket?

Elnök úr, Házelnök úr, parlamenti Képviselők, tisztelt Miniszter urak, tisztelt Vendégek, elsősorban az 56-os bajtársak, az igazi hősök!

Ez a jelszó, amit itt az előbb elmondtam, ez az 1956. október 23-a utáni röpcédulákon volt található, valamint valamennyi felkelő is ezt hangoztatta. Ezek a forradalmárok elsősorban egy dolgot akartak, ugyanúgy, mint pár hónappal korábban, 1956 júniusában a poznani munkások. Méltó életet akartak! Szabadságot akartak! Mindazt, amit elrabolt tőlük a kommunizmus. Kimentek az utcára, mert már elegük volt a kizsákmányolásból, a csalásból, az üldözésből, hogy a hazafiakat bebörtönözték, a közélet és a politikai élet elfojtásából.

Van az az érdekes jelenség, hogy a sikeres menedzserek, akik természetesen kizárólag saját tehetségüknek, kitartásuknak, tudásuknak köszönhetik előmenetelüket és gazdagságukat, eljutnak oda, hogy állami vezetők akarnak lenni. Amikor a különböző állami, illetve EU-s tendereken, monopolizált szolgáltatások privatizációján, állami hálózatok átvételén, ágazatokat tönkretevő multik kiszolgálásán összeharácsoltak megfelelő mennyiségű pénzt, akkor rájönnek, hogy inkább a forrást, az állam egy részét kéne megszerezni. Mert ugye olyankor nem nekik csurgatnak a nagy bödönből, hanem ők csurgatnak másoknak. Micsoda különbség!

Az én legnagyobb bűnöm az volt, s ezért minősültem hangadónak, mert 1956 őszén a főiskola gyűlésén Simon Zsuzsa és Redőné leváltását követeltem alkalmatlanság címén. Töröljék el a marxizmus, a párttörténet és a felesleges politikai tárgyak oktatását és helyette tanítsanak szakmát, a színész és rendező tanárok tartsák meg az órákat. (3/1. sz. dok.) Ezt a gyűlést, amelyet megkésve, szeptember 27-én az összes főiskola és egyetem közül, azt hiszem, utolsóként tartottunk meg, kicsit szégyenkezve, hogy a Színművészeti lemarad a szegedi egyetem, a Műegyetem és a bölcsészet mögött, lázas, lelkes előkészítő tanácskozások, összeesküvések sora előzte meg.

Kedves Kóka, maga aztán kussolhatott vóna

Az ország legutáltabb embereinek díjkiosztóján még ma is előkelő helyezést szerezne Kóka János. Ő volt már, ahogy mondani szokták, minden, csak akasztott ember nem. Bankárkörökben régóta beszélik, hogy most éppen egy véletlenül veszteséges cégének megfinanszíroztatásával vett palira valakiket, mondják profi módon hiteti el, hogy minden kenyérre jó. Az igazság az, hogy kihúzta nálam nagyon a gyufát, azzal, hogy a tisztességes vagyongyarapodásáról kezdett eszmefuttatásba. Ami sok, az sok.

Egy nemzeti ünnep, ha pusztán tisztelgés, főhajtás lenne a hősök előtt, úgy nem sokat érne. Ahogy távolodunk az eseménytől, úgy veszne egyre inkább a múlt ködébe, mi is történt 1848-ban vagy éppen 1956-ban. Igazi értelmet akkor nyer az ünnep, ha minél jobban megismerjük hőseink tetteit, és életüket példaként állítjuk magunk és a jövő nemzedékei elé. Ez a cél vezetett minket, amikor az emlékév kapcsán meghirdettük mozgalmunkat márciusban: 1956 hősei a mi hőseink! Legyünk mindannyian büszkék rájuk! Hála Istennek olyan sokan csatlakoztak felhívásunkhoz, hogy ’56-os rovatunkba egész évben színvonalas anyagok érkeztek – és érkeznek a mai napig –, így a rovat kitart egészen az év végéig. Ezért döntöttünk úgy, hogy ezt a rengeteg értékes egyéni élményt és megközelítést egy kötetbe foglaljuk, és így tárjuk a nagyobb nyilvánosság elé.

Hogyan jutott el a magyar katona a forradalomig?

A forradalom előtt a Magyar Néphadsereg főhadnagya voltam. Kik is voltunk mi? Janicsárok? Nem. Bár mindent megtettek, hogy azok legyünk. Több száz kilométerre elszakítottak bennünket családunktól. Tisztavatásom előtt rám kérdez a parancsnok: – Hová akarsz kerülni? Pest nem megy. – Délvidéki vagyok, őrnagy bajtárs, Bajára szeretnék kerülni. – Rendben van! Két hét múlva landoltam Gyöngyösön. Minden évben áthelyeztek bennünket. Alig ismerkedtem meg a szőke Zsófival, már Egerbe kerültem, és ott a barna Erzsi még ma sem tudja, hová tűnt el oly hirtelen egy ígéretes randevú előtt az a ragyás képű hadnagy.