Egy belga ül egy bárban és nézi az esti tévéhíradót. Mellette egy holland. Egy hírben látnak egy nőt, aki egy magas épület tetejéről készül leugorni, közben kiabálja is, hogy leugrok, leugrok. A holland pasi megszólal: Fogadjunk, hogy le fog ugorni. A belga erre azt mondja: fogadok, hogy nem fog. Fogadnak is, és a nő a híradóban valóban leugrik. A holland ekkor azt mondja a belgának: Be kell vallanom, hogy becsaptalak, mert én már láttam ezt a hírt a délutáni híradóban. Én is láttam a délutáni híradóban – mondja erre a belga, csak én nem gondoltam, hogy lesz olyan hülye, és másodszor is leugrik.

A hatályos uniós szabályok szerint a bevándorlók a schengeni övezeten belül sem mozoghatnak szabadon, és az őket befogadó országban telepedhetnek csak le – mondta el lapunknak Csöbör Katalin miskolci országgyűlési képviselő (képen), az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének bizottsági tagja, akivel a migráció eddig keveset érintett kérdéseiről beszélgettünk.

Képviselő asszony! Hónapok óta menekültekről, migránsokról és bevándorlókról beszélünk egyfolytában, de az, hogy ki melyik szót használja, úgy tűnik, politikai beállítottság kérdése. Pontosan mit jelent a menekült szó?

– A szó jogi értelmét az 1951-es menekültegyezmény határozza meg, amely dokumentum a szó köznapi értelmét erősen szűkíti, illetve három részre vágja. Van egyrészt az otthon üldöztetésnek kitettek csoportja, akikről a beengedő állam biztosan tudja, hogy megfelelnek a menekült kifejezésnek. Vannak azok, akik ugyan elhagyják országukat, de egyelőre az az állam, ahova megpróbálnak bejutni még nem bizonyosodott meg róla, hogy valóban megfelelnek-e a fenti követelményeknek. Köznapi értelemben ezek is menekültek, azonban jogi szempontból ezeket menedékkérőknek hívjuk. És van a menekült köznapi értelmének legszélesebb tartománya: mindazok, akik elhagyják hazájukat. Rájuk tulajdonképpen csak szociológiai fogalmunk van, ők a migránsok. Ám jogi meghatározásban a köznapi migráns fogalom két részre szakad. Egyrészt bevándorlókra, másrészt menekültekre.

A Párizsban lezajlott mészárlás következményei felbecsülhetetlenek. Európa néhány hónap alatt két hatalmas sokkal találta szemben magát. Az első, a migránsválság már kikezdte, de alapjaiban nem rengette meg az európai politikai status quót. Ez a második, a párizsi támadás azonban nyilvánvalóvá tette, hogy itt valamiféle újszerű háború kezdetén vagyunk, mely bármikor kiszélesedhet hagyományos háborúvá. Márpedig a háborús helyzetben a magát bebetonozó, de egyben tehetetlen európai vezetés, a kis formátumú bürokraták igazgatta EU adminisztráció nem maradhat a helyén.

Van egy történelmi alaphazugság, és ezzel megdöntenek egy rendszert, de ami a romokra felépül, sötétebb, kegyetlenebb és egyoldalúbb lesz, mint amit megdöntött. Csakhogy ezt már a megdöntők maroknyi kisebbsége irányítja. A történelmi igazság pedig úgy tűnik el, mint mély kútba dobott garas.

A magyar is antiszemita nemzet lett, vezető osztályának, nemessége nagy részének állandóan védekeznie kellett. A világháború kitörésének fő felelősei mi lettünk. Ausztria–Magyarország bűnbak lett, de végeredményben csak a magyar fele lett az. Tisza Istvánt megölték, majd a Horthy-rendszert kalodába zárták, Trianonnal megbüntették a magyarságot, s 1945 után kiirtották és félretolták az egész történelmi vezető osztályt. 1956 után pedig bevezették az ellenforradalom fogalmát, s ezzel a magyar demokratikus gondolkodást, a középréteget, az értelmiséget bélyegezték meg és tolták félre ugyanúgy hamis vádak alapján, mint a cár atyuska hivatalnokait, nemességét, polgárságát. A cári családot, a Romanovokat egy különítmény kivégezte. Az osztag túlnyomóan magyar zsidókból és lett bolsevikokból állt. Amikor felfedeztem ezt a vaskövetkezetességgel végrehajtott egyugyanazon módszert, eljárást, megdöbbentem.

Ha hihetünk a szakértők számításainak 1980 óta Szíria az iszlám világ 14. országa, amelyet az Egyesült Államok hadserege megtámad, megszáll vagy bombáz. Henry Kissinger még 1969-ben is azt az utasítást adta a Kambodzsát bombázó amerikai légierőnek, lőjenek mindenre ami mozog. Pedig, mint később kiderült, alaptalanul indította meg az Egyesült Államok a katonai támadást 1964 augusztusában Vietnam ellen, mert a casus belliként értelmezhető jelentéseket továbbító Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársai tisztában voltak azok hamis tartalmával.

A visegrádi együttműködés kapcsán Magyarország és Szlovákia javuló viszonya magában rejti felvidéki honfitársaink helyzetének rendezését. Az ügy nehéz, hiszen igen rögös út vezetett idáig, de a kedvező alkalmat meg kell ragadni.

A felvidéki magyarok helyzetének megítélése kettős, mivel a hétköznapi szlovák emberekkel való együttélésük többnyire békésnek nevezhető az elmúlt évszázadokhoz hasonlóan, viszont az 1993-ban önállósuló és demokratizálódó szlovák állam folyamatosan megkeseríti az életüket. Gondoljunk csak mai napig tartó hátrányos megkülönböztetésükre, a Benes-dekrétumok érvényességére. Vagy Malina Hedvig közel tíz évvel ezelőtti esetére, és azóta tartó meghurcoltatására. Vagy emlékezzünk 2008 őszére, amikor a Dunaszerdahelyi AC – Slovan Bratislava meccsen az anyaországi szurkolókkal kiegészült hazaiakra minden ok nélkül rárontottak a rendőrök és brutálisan összeverték őket. Vagy arra az Európai Unióban példátlan helyzetre, hogy felvidéki honfitársaink nem vehetik fel a magyar állampolgárságot, ha nem akarnak hátrányt szenvedni szülőföldjükön. De vehetünk példát az elmúlt hónapokból is, hiszen nem véletlen, hogy északi szomszédunk hat menekülttáborából ötöt Dél-Szlovákiában alakított ki, valamint a kis iskolák felszámolását célzó törekvések is egyértelműen a magyarokat sújtják. Ahogy az sem véletlen, hogy az uniós pénzekből, a gazdasági és infrastrukturális fejlesztésekből alig jut a magyarlakta területeknek.

Megromlott Tel-Aviv és Washington viszonya. Ez az elmúlt évtizedekben szinte elképzelhetetlen fejlemény két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy az Egyesült Államok stratégái úgy döntöttek, hogy mivel a Szaddám-hű szunnita közösséggel szemben Irakban a síitákat támogatták, ezért időszerű lehet a jelentős erővel bíró síita Iránnal kiegyezni és így megpróbálni az orosz érdekkörből kihúzni a perzsa államot, egyben az iraki fiaskót valahogy kezelni. A béke irányába tett lépés Izraelben egyértelmű ellenszenvet váltott ki.

A másik ok személyesebb jellegű. Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke nem szereti Netanjahut, és ez az érzés kölcsönös. Hogy ennek az ellenszenvnek van-e rasszbéli alapja, azaz hogy a fekete vagy amerikaiul afroamerikai elnök és a zsidó állam vezetője között valamiféle rasszizmus okozná-e a kibékíthetetlen ellentétet, azt nem tudom megítélni.

De a két vezető bizonyosan utálja egymást. Sőt Netanjahu mostani washingtoni látogatása előtt pár nappal kinevezte Ran Baratz keményvonalas aktivistát média-tanácsadójának és diplomáciai vezetőnek, mely poszton lényegében Netanjahu diplomáciai lépéseit kellene eladnia kül- és belföldön.

A magyar halálnak e Szabó Dezső által megjósolt német változatát a sors nem engedte beteljesülni. De a német akarat és szívóhatás helyébe ma minden helyre be lehet helyettesíteni egy másik népi szívóhatást és felsőbbrendűségi érzést, világhatalmat. Németország velünk együtt elvesztette a második világháborút. Az azonban, hogy az utolsó percig a vesztes oldalon maradtunk és a Horthy-féle bágyadt kiugrás nem sikerült, köszönhető német származású, asszimilált tisztikarunknak és a világzsidóság kívánságának is, amely a lehető legtovább a közép-európai zsidóság menekült táborának akart megtartani bennünket. De lehet-e ma úgy olvasni Szabó Dezső látnoki Volksbund-elemzését, hogy közben a Bilderberg-csoport mostani törekvéseire ne gondoljon az ember? Nem történtek az utóbbi húsz évben olyan intézkedések, támogatások és támogatásmegvonások, elhallgatások és kívül tudások, amelyek a Volksbund visszatérésének képtelensége ellenére, a Volksbund visszatérésének ürügyén a magyar öntudatba visszaállástól óvták meg a magyarságot? S megóvták-e?

Szabó Dezső még odáig is elment, hogy ki merte mondani: még a revízió sem kell, ha Németország adja vissza a jogtalanul elvett területeket és a magyarokat, mert az nem visszaadást eredményez, hanem bekebelezést. Azt is felmutatta, hogy a gazdasági túlsúly és magyart kiszorító helyfoglalás a vezető posztokon részben a germán hódításnak az eszköze, s a leghangosabb antiszemiták a németből lett magyarok, amilyen Szekfű is. Pályáját Rákosiék moszkvai követeként és a szocializmus igenlőjeként fejezte be.

Móra Ferenc örökbecsű meséje, A gyevi törvény szép nagy szélfogó fülű bírája hangoztatta úton-útfélen: Gyeviben pedig az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni. Addig élt a gyevi bíró ebben a tévhitében, míg a végén nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többet alóla. Igaz, ehhez a történethez tartozik Mátyás király, az igazságos, aki álruhában járta az országot, azért, hogy móresre tanítsa a nagy, szélfogó fülűeket. Mátyás meghalt, oda az igazság, mondja a közmondás, de az igazságba vetett hit a népben tovább él. A passzív tűrésbe fordulás, a beletörődés és az önfeladás társadalmának többsége már nem menekül riadtan a szép nagy szélfogó fülűek terrorja elől. Nemcsak visszapofázik otthon a négy fal között kettesben a képernyőnek, hanem szavaz is. Így esett meg két választás, s így állunk most, bő két évvel a 2018-ban esedékes előtt.

Jó, sőt remek ez a Móra Ferenc-i hasonlat a megszúrt dudáról. Lengyel László pont úgy nyekken most a Népszabadságban, mint a megszúrt duda, közben azt képzeli magáról, hogy ő fújja – mint rég – a nótát. De a sors, az idő igazságot tett. Már a nol-ban kommentelgető régi híveinek is ciki, azt üzenik neki ne égessen már bennünket Laci bácsi, hát nem olvasta mi történt Franciaországban?