Életének 78. évében meghalt Csurka István - tudatta Papolczy Gizella, az író, politikus hozzátartozója szombat délelőtt az MTI-vel. Az író életének utolsó nyilvános megszólalása február 2-án volt, a budapesti Új Színház társulati ülésén, amikor Dörner György, az új igazgató felolvasta a kórházban fekvő Csurka István társulathoz intézett levelét. Ebben arra bíztatta a jelenlévőket, hogy attól függetlenül, ki hova érzi magát tartozónak, mit gondol a politikáról, szeretetben dolgozzanak együtt.

A nép százezerszer találékonyabb nálam…

Emlékezésül utolsó írásának utolsó sorait olvassuk:

Ez a cikk talán megint rövidebb az előzőeknél, holott megismétel belőlük gondolatokat. Akik ott voltak Szegeden és láttak-hallottak, elmondtam nekik, hogy betegséggel küzdök. Korom is magas. Nem tudok mindenütt ott lenni, ahol szeretnék, ahol találnék híveket is, szidalmazókat is. De erre ma már nincs is szükség, mert ezt a kultúrát nem a valamiképpen befutottaknak és elismerteknek, hanem magának a népnek, a polgárnak, a plebejusnak és ha még akad, az arisztokratának kell életre hívnia. Gyógyulásunk is csak közös lehet: ha azt látom, hogy magvetésem jó talajba hullott – és megjön az eső is… –, az örömtől fogok gyógyulni. Mindannyian Isten kezében vagyunk. De mint tudjuk, az Isten is azon segít,aki maga is megteszi a rábízott feladatokat és törekszik. Törekedjünk, magyar testvéreim! Ezt az országot semmilyen hatalom, túlerő nem veheti el tőlünk, mert mi töltjük meg magyar keresztény kultúrával. Kíváncsi vagyok, hol jelentik be az első megmaradási rendezvényt, felvonulást vagy valami olyasmit, ami nekem eszembe sem jutott. Én talán elég találékony író és egyéb figura voltam, de tudván tudom, hogy a nép százezerszer találékonyabb nálam.

(MTI)

Vannak titokzatos, nehezen magyarázható megérzések, amelyek a tudattalan rejtélyesen izgalmas mélyvilágából törnek olykor a felszínre – nemcsak azt bizonyítva, hogy igazából nincsenek véletlenek, hanem egyértelműen felmutatva a tényt: a Fennvaló pontosan tudja, mikor minek kell következnie. Még nincs két hete, hogy utoljára beszéltem a legújabb kori magyarság egyik legnagyobb emberével. És szintén nincs még két hete, hogy Csurka István lapjában, a Magyar Fórumban hetente olvasható Hungarica varietas rovatomban egyféle – valamiféle! – sugallat hatására felidéztem az egykori kiváló erdélyi református püspök, Makkai Sándor egyik írását: a vidéki udvarházban sötét, baljós éjszakán az öreg kocsis a haldokló kisgyermekért eljött Halál nagykalapos csontváz alakjával találkozván a falu bolondjának hiszi a félhomályban az udvaron átosonó jelenést, s mivel nem köszön vissza, nem is válaszol néki – meséli a halálra rémült konyhaasszonyoknak –, jól megdobálja mérgében…

Csurka István, életének 78. évében 2012. február 4-én, hajnali három órakor elhunyt. A huszadik századi magyar drámairodalom egyik legnagyobb alakjától Duray Miklós búcsúzik.

Kettőjük szoros kapcsolata az 1980-as évek első felében alakult ki, amikor Csurka a magyarországi írótársadalom jobbik felének képviseletében és szolidaritása jeléül részt vett a Duray ellen folytatott politikai színezetű kirakatperen: „Az elmúlt száz évben a magyar humán gondolkodásra három, sajátos alkotó szellemisége és az ő általuk képviselt eszmeiség gyakorolt jelentős hatást. Közös jellemzőjük a szókimondás, az erőszakosság, a tehetség és a szenvedély volt. Életkor szerint Ady nyitja a sort, Szabó Dezső a folytatója és Csurka István fejezi be ezt, az elsőnek a születésétől az utóbbinak a haláláig tartó másfél évszázados időívet. Ne vegyük figyelembe azokat, akik finnyásan válogatnak közöttük, mint tót a vadkörtében. Ezekre az ideológiai vagy egyéb előítéletek szerint fintorgókra figyelmet se vessünk. Mint ahogy életükben őket sem érdekelték a világnézeti piszkálódásnak ezek a csúszómászói.

Az Új Színház vezetősége azon levél közzétételével búcsúztatja az életének 78. évében elhunyt Csurka Istvánt, amelyet az író a társulatnak írt a vezetőváltást követő első társulati ülésre.

Kedves magyar testvéreim!

Nem a hatalomhoz való feltétlen igazodás hajlama, hanem egy súlyos betegség gátol meg abban, hogy személyesen vegyek részt, mint intendáns a várva várt társulati ülésen. Ezt a betegséget rajtam felülálló hatalmasság a Jóisten vette a kezébe. Ezért most arra kényszerülök, hogy ennek a színháznak a genezisét ebben a levélben magyarázzam el. Amikor ugyancsak a Jóisten jóvoltából és sok előtanulmány alapján megírtam A hatodik koporsó című drámámat, amely az egész trianoni kérdést -legnagyobb nemzeti tragédiánkat - új megvilágításba helyezi, látnom kellett, hogy ennek számára csak akkor nyílik tér –élettér- ha teremtek, teremtünk. A teremtéshez két ember volt adva: Dörner György, régi barátom és áldozatom. Bűne, hogy egykori százezres nagygyűléseinken elszavalta a Talpra magyart, valamint a Kő marad c. Wass Albert verset. Kitűnő színész, nagyszerű rendező, élete a színház. Mostanában vidékre szorították, de ott is missziót teljesít. A másik Pozsgai Zsolt, a legtermékenyebb és legtehetségesebb drámaíró és rendező. Összeültünk és megvetettük A hatodik koporsó bemutatásának alapjait. Éppen akkor hirdették meg az Új Színház esedékes pályázatát, amelyre beadtuk a magunkét és megnyertük. Azóta mocskos harc folyik ellenünk. De az állam és a főváros mellettünk áll. Ezért tarthatunk most társulati ülést.

Az intendánsnak ebben a helyzetben nincs más lehetősége, minthogy így adja elő mondanivalóját. Az utcai harcok el fognak múlni, bent a színházban is. A kérdés csak az marad, milyen színházat teremtünk. Lesz-e erős társulat, összetartás, jószándék és barátság. Mert a feladat nemcsak az, hogy egy-két szerző számára színpadot teremtsünk, hanem az, hogy a lomtárbörtönre ítélt magyar klasszikusok egész sorát feltámaszthassuk. Móricz Zsigmondtól, Németh Lászlón át Páskándi Gézáig elfelejtett, zseniális alkotásokat fogunk előásni és bemutatni. Ehhez társulat kell, szellemileg egy irányba húzó, küldetésével tisztában lévő, igen a küldetés, legalábbis addig ameddig egyedül vagyunk. Majd, ha lesz másik hasonló társulat, a küldetést felosztjuk, mint a földet. Ezek tehát az intendáns kérései egy rászakadt sors, betegség távolából. Ha Isten segít, ott leszek. Amit eddig elértünk, az maga is eredmény. Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Cs. I.

Dörner György átvette az Új Színházat. Az átadás-átvétel – a valós eseményen túl – szimbolikus. A színház sorsa bizonyos párhuzamot mutat Magyarország sorsával. Mondhatnánk, az Új Színház átadás-átvétele emlékeztet az ország másfél évvel ezelőtti átadás-átvételére. Az átadóban forrong a düh, sértett és nem fogadhatja el a tényt. Nem fogadhatja el, hogy neki, az intézmény avagy az ország birtokosának, hosszú évek óta használt birtokát át kell adnia. Tudta, hogy ez bekövetkezik, megtett mindent, hogy ne következzen be. Jó előre gondoskodott, hogy az átvevőnek minél nehezebb, sőt, lehetetlen legyen a további működtetés.

Történelemhamisítás

Döntetlen

 Amikor két sakkozó kezet nyújt egymásnak és döntetlenben egyezik meg, a partinak vége. Lehet, hogy otthon még elemzik az állást, de a sakktörténelembe a döntetlen végérvényesen döntetlenként vonul be. Magyarország, Orbán Viktor és az ellene és ellenünk dolgozó nemzetközi erők esetében ez másként van. A helyzet itt most döntetlenre áll, az euró–forint árfolyam szépen fekszik, mélyen a költségvetésben tervezett 299 forintos szint alatt, de mindenki tudja, hogy a játszmának nincs vége. A magyarságot másodrendűségbe taszítani igyekvő körök – ki tagadhatná ilyenek létezését, elég csak Konrád Györgynek a liberális kongresszuson kifejtett félreérthetetlen szavaira utalnunk – nem elégszenek meg döntetlennel, Orbán Viktor kétségtelen sikerével, hanem taktikát változtattak. Egyelőre feladták a gyors spekulációs akciókkal és EU bizottsági parancsokkal, nyomásgyakorlással való harcot, mert ennek most rendkívül rossz visszhangja volna Európa népeinek körében. Köszönhető mindez annak a hatalmas menetnek, annak a többszázezres, sőt soha nem látott méretű felvonulásnak, amelyben a magyar középosztály, határokon innen és túl kifejezte akaratát. Mind a hazai, mind a külföldi tudósítások bal és liberális része igyekezett ezt ugyan elbagatellizálni, de maguk a döntnökök és az illetékesek pontosan látták, és meglepődve látta Európa érdeklődő közössége is. Meg kellett állapítaniuk, hogy ilyet még nem láttak.

Meghalt Csurka István. A magyarság, a „magyar igazság és élet” harcosa volt. Ady és Szabó Dezső harcainak folytatója, az „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat” erkölcse és esztétikája jegyében. Soha ilyen erővel nem zajlott még háború a magyar nép tudatáért, lelkéért, szelleméért, mint az elmúlt két évtizedben. Csurka István minden írása, tette arra irányult, hogy a magyarság ne veszítse el önmagát ebben a harcban, legyen tisztában önmagával és ellenségeivel. Ezért járt mindig a tűzvonalban, ezért vállalta, hogy hazai és nemzetközi balliberális kommandók jól látható célpontja legyen. Nem mondhatjuk, hogy magányos harcos volt, hiszen voltak társai a harcban, voltak barátai, hívei és rajongói is. Mégis, a magányos harcosok fajtájából való volt, egyszerűen azért, mert annyira egyéni és öntörvényű volt, hogy nem lehetett más, csak magányos, társaktól körülvéve is. Nem akármilyen ellenségei voltak, nem daliás időkben kellett lovagi tornák bajnokaival vívnia, hanem a minden korszerű fegyverrel felszerelt, magyarságra fenekedő bandákkal, a világ fölötti uralmat bitorló oligarchákkal és a hazai árulókkal. Tudta, hogy milyen harcot vállal, hogy kikkel áll szemben.

Sokat bántottam Csurka Istvánt.

Mert jó volt együtt üvölteni a sakálokkal.

Így van ez mindig. Az ember fiatalon és ostobán a falkához csapódik, különösen, ha úgy látszik, a falkán kívül nincsen élet, nincsen igazság. A kilencvenes évek elején úgy látszott. S ahonnét mi érkeztünk, a főváros egyetemeiről, főiskoláiról és szakkollégiumi mozgalmaiból, onnan csak a falka szava hallatszott. S ha elég nagyot rúgott az ember Csurkába, akkor tehetségesnek és haladónak és európainak lett nyilvánítva. Olyankor sorra jöttek az ajánlatok, külföldi ösztöndíjakra, szerkesztőségi állásokra, könyvekre – mindenre. És ez a langymeleg összetartás a megfellebbezhetetlen igazság vaníliaillatát árasztotta. Utóbb kellett kiválni, és megérezni a vaníliaillat mögött az árulások bűzét. Húsz év távolából az a legnagyobb tapasztalat, hogy a nemzeti gondolat köpködése és kiröhögése jól jövedelmező és lélekölő foglalatosság. No és persze az, hogy ki kell válni. S ha az ember kiválik, előbb-utóbb beleütközik Csurka Istvánba.

Amikor kinyitottam a tévét, hogy megnézzem a strassbourgi közvetítést, Göncz Kingával találtam szemben magam, aki egy furcsa fehér ruhában olvasott fel egy papírlapról. A szöveg a szocialista frakció később szakmányban megismételt hazugságait tartalmazta. A különbség mindössze az volt, hogy ezt Göncz Árpád – nyolc évig Magyarország köztársasági elnökének – lánya, korábban külügyminiszter mondta el, akitől elvárható volna a pártszempontokon való felülemelkedés, amikor a haza élet-halál kérdéseiről van szó. Arról aztán nem is beszélve, hogy Göncz Árpád maga sohasem volt MSZP-s és Kinga sem. Göncz az SZDSZ ügyvivőjeként lett elnök, Kingája pedig az elnöki exkluzivitást élvezte hol Bécsben, hol másutt. Az MSZP csak a nagy szövetséges volt számukra, amelynek az apa közvetíti a legfontosabb izraeli és New York-i parancsokat, Kinga pedig a dolog természeténél fogva a legtöbbjébe bele van avatva. Göncz Kingának tehát semmi keresnivalója nincs most a szocialisták frakciójában. Még akkor sincs, ha Kinga egy ideig az MSZP, a Gyurcsány-kormány külügyminisztere volt, mert ezt a posztot is mint SZDSZ-es, mint apuka lánya kapta Gyurcsánytól, akinek fő törekvései közé tartozott valamilyen SZDSZ keverékké liberalizálni és elfoglalni az MSZP-t.