Hamarosan húsz éve lesz annak, hogy egy börtönt megjárt forradalmár közreműködésével megismertem Csurka István író-politikust, akkor már csak volt MDF alelnököt, az 1956 után közbiztonsági őrizetbe helyezett forradalmárt, de nem azért, mert én „szegedi ellenforradalmár suhanc” voltam, hanem azért, mert akkor már az állambiztonsági ügyek szakértőjének számítottam. A megismerkedéskor, azon a szép verőfényes tavaszi napon, ott, a Margit híd pesti hídfője melletti parkban csak a jövőre gondoltam, és meg sem fordult a fejemben a végleges búcsúnak még a lehetősége sem.

Még nem is olyan régen, a szegedi Kossuth-szobornál a láthatóan a betegség által már meggyengült Csurka István mondott beszédet. Abban a városban, amelyet még ma is a magaménak vallok, bár fordítva ez már aligha mondható el. Mivel Szegedről már annyi nevezetes történet indult útjára, az Elnök Úr fellépése most is reménykeltő, valaminek a kezdetét sejtető volt. S lám, búcsú lett belőle!

Eljön majd egyszer egy ember, aki megírja Csurka István hányatott sorsát, emberi tragédiáját, nemzetért való küzdelmét, írói nagyságát.

Most csupán kicsiny emlékek tolulnak fel bennem.

Egyetemista voltam az ELTE nagyhírű bölcsészkarán, a nyolcvanas évek elején, közepén. Vidám, nagyhajú, sok-sok hittel, világmegváltó lélekkel. Szerelmemmel, Károllyal szinte minden este színházba jártunk. Tehettük, jó volt együtt a kakasülőn.

Kedd volt, túl voltunk a történeti földrajz „vaktérképein”.

/Mi várható az Új Színházban? Megszólalók: Dörner György, Koncz Gábor, Pozsgai Zsolt, Földes Eszter, Lux Ádám, Bordán Irén, Szakács Tibor./

Csurka István drámaíró, politikus temetése február 18-án (szombaton), 13 órakor lesz Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A gyászolók 12 órától 13 óráig róhatják le kegyeletüket a ravatalnál. Csurka Istvánt az ’56-os hősök parcellájában helyezik örök nyugalomra.

Magyar Igazság és Élet Pártja

István!, remeg a hangom, az ujjaim közé szorított toll összekaristolja a papirost, mától kinek írom a tárcát?, kinek szerkesztem a lapot? Tudom, most szigorúan néznél, ha velem szemközt ülnél a fehér asztalnál, azután szemedben huncutul villanna lelked megbocsátásra örökké fogékony fénye; könnyeim láttán talán Nehézfiú módjára rám dörrentenél, hogy „írjál” és vörösborral teli poharad koccintásra emelnéd, mint kezdetben, mikor befogadtál szellemi hajlékodba, és teret engedtél nekem e hetilap hasábjai között.

Trianonról beszélt, amikor először láttam a tévében. Nem tudtam, kicsoda ő, azt sem, hogy mivel foglalkozik vagy milyen pártnak a tagja. Mégis személyére irányította a figyelmemet, mert addig csak a nagypapámtól hallottam Trianonról meg az országcsonkításról, és tőle sem mások előtt, mindig csak akkor, amikor ketten voltunk. Hamar megtudtam: az illető Csurka István író. Ez valamikor az 1990-es évek közepén történt.

Később aztán megismertem a MIÉP nevét, és valaki a kezembe nyomott egy Magyar Fórumot. Azt mondta: vegyem meg három hónapon keresztül minden héten ezt az újságot és döntsem el, igaz-e, amit Csurka István ír vagy sem? Nem volt szükség három hónapra, három hét is elég volt. Ezzel ismét nyert egy szavazót. Sőt, annál többet is. Egy őszinte érdeklődőt, ha úgy tetszik, követőt, aki minden megnyilatkozását igyekezett megkülönböztetett figyelemmel kísérni.

„Akik ott voltak Szegeden és láttak-hallottak, elmondtam nekik, hogy betegséggel küzdök. Korom is magas” – írta Csurka István a Magyar Fórum február 2-i számában, Történelemhamisítás c. rovatának utolsó jegyzetében.

Nem voltam ott, sajnos. De ezektől a soroktól rossz lelkiismeretem és baljós előérzetem támadt. Úgy éreztem, hogy valamit jóvátehetetlenül elmulasztottam. Tudtam, hogy Csurka nem szokott beszélni a nyilvánosság előtt életkoráról és fizikai állapotáról. Sejtettem azt is, amit most már biztosan tudok: ő azok közé a legnagyobb alkotók közé tartozik, akik számára a munka, az alkotás több mint hivatás: életforma. Akik halálos betegen is földi életük szinte utolsó pillanatáig dolgoznak, alkotnak. Ahogy Mozart tette, akinek csak a halál (hosszú, alattomos betegség vagy – a legenda szerint – a szabadkőművesek lassan ölő mérge okozta?) üti ki kezéből a tollat. De neki sem hetvenhét évesen.

Csurka István temetése február 18-án (szombaton) 13 órakor lesz a Fiumei úti temetőben.

 (további részletek később)

Csurka István temetésének pontos időpontjáról honlapunkon, a Távirati Irodán és a közmédiumokon keresztül tájékoztatjuk kedves Olvasóinkat!

A tartalomból:

Földesi Margit: Az ő élete és halála: a valódi dráma

Csurka István halálára (2.oldal)

Az én fő kérdésem: hogy egy kiváló író miért vállalja a politikát, az ezzel járó becsmérlést? Miért nem írt, csak írt? A válasz szíven ütött: Mert magyar értelmiségi vagyok. Író ember, de ugyanakkor tenni vágyó lélek, nem csak a betűk birodalmában. Akkor és ott, a Thököly úton sok mindenről beszélgettünk. Történelmünkről. Én elsősorban Pfeiffer Zoltánról villogtam, akit „fasiszta fősámánnak” bélyegeztek, mert az 1947-es kékcédulás választásokon még megpróbált tenni valamit. Hiába volt az elesettek védelmére 1944-ben. Rákosi Mátyás könnyűszerrel mondta ki: „ Aki Pfeifferre szavazott – az nem tudta, hogy ő a zsidó fasiszta hatalomra szavazott le.” Beszéltünk a megbélyegzés hatalmáról. Fasiszta, náci, antiszemita… Én hallgattam történeteit.

Nagyításhoz kattintson a képre!