Valamikor 1984 végén vagy 85 elején baráti meghívást kaptam egy elegáns vacsorára az akkori Budapest egyik legdrágább és méltán híres vendéglőjébe Eörsi Istvántól. A költőt, műfordítót, írót, sőt drámaíró kollégát, aki néha megmutatta nekem elkészült darabjait, valahol a körülöttem gomolygó rendszert el nem fogadók, megbecsült emberek között, a haverkodásnál több, de barátnak nem nevezhető kategóriában tartottam számon. Megbecsülését az adta, hitelesítette számomra, hogy a barátom, Rákossy Gergely, beszámolván a közös börtönéveikről mindig a megbecsülés hangján, bátorságát és egyenességét elismerve szólt Eörsi Istvánról. Lényének a fő vonása a közvetlenség és a vidámság, nyitottság volt, a legdühítőbb hányattatását is, például könyvének visszautasítását nevetésre ingerlően tudta előadni.

Szegedi Csanád Dániel Péter mellett ül a zsinagógában és héberül tanul. Ezt Dániel Péter, a Horthy szobrot meggyalázó sérült tudatja a világgal a Facebookon keresztül.

Közben Latinca Sándor szellemi leszármazottai, Kun Béla zsidóterrorjának emlékét felélesztve földet foglalnak. A földfoglalást a Jobbik támogatja és a Népszabadság, jelesül Rab László tudatja a világgal. A kép lassan tisztul.

A földfoglalás Kajászón történt. Függetlenül attól, hogy az állami földet ki kapta, hogy valóban igazságtalan volt-e az elosztás vagy sem, a földfoglalás, az önkényes parcellázás a terület beszántás, hogy az nekünk jár bizony a Tanácsköztársaság erkölcsi alapállására emlékeztet. Márpedig a Tanácsköztársaság volt az alapja Rákosi rendszerének. Ha a moszkovita elvtársak nem érkeznek a Vörös Hadsereg utóvédjével Budapestre, akkor az ’50-es évek nem torkollanak a magyar középosztály tudatos kiirtásába, elproliasításába 1919-ben néhány zsidó származású, agresszív senkiházi kitalálta, hogy mától ők a törvény. Akasztottak és főbelövettek, lesöpörték a padlásokat és földet osztottak. A gyakorlati hatalmat az alábbiak gyakorolták: Kun Béla, Szamuelly Tibor, Vágó Béla, Lukács György, Pogány József, Szántó Béla, Vántus Károly, Bokányi Dezső, Landler Jenő és Alpári Gyula. Közülük Vántus és Bokányi nem volt zsidó származású. Az említett Latinca (Latinka) Sándor sem. Ő Nyisztor György utasítására kezdett földfoglalásba. Első nekifutásra 40 ezer hektárt foglalt le. Latincát a vörösterror után Prónay különítménye kivégezte, ő is egyike volt a 626 kivégzettnek, akit a fehérterror áldozatainak szokás mondani.

Látni önmagunkat, világunkat, életünk lehetőségeit. A Bocskai István szabadegyetem a magyar látás egyeteme kíván lenni. Ahhoz, hogy egy nemzetet ne lehessen tartósan félrevezetni, aztán egy-két mozdulattal vagyonából kiforgatni, nem elég néhány ez ellen fellépő párt, nem elég néhány talpazatként használt hordó, ahhoz öntudat kell. A magyarságnak mindenekelőtt belső magabiztosságra van szüksége. Nem gőgre és fennhéjázásra, hanem szilárd önérzetre, amely tettekre sarkall. Itt, a Bocskai István Szabadegyetemen megtaníthatunk látni néhány ezer magyart, aki közössége oszlopa lesz, világítótornya, mértékadó egyénisége. S ahol egy ember már van, aki megáll a saját lábán, ott aztán több ilyen is előkerül. S végül a saját lábon álló magyarok magyar világot teremtenek maguknak. Talán még gyarapodunk is lélekben, egészségben.

Csurka István: Aki most gyáván, önzőn félreáll az hazaáruló. Immár nem lehet arra hivatkozni, hogy nem engedik. A nagyvilág ha kissé megkésve is a magyar magyarokra kell bízza Magyarországot.  

Október Huszonharmadikán is a tehetség nevében kiáltottunk „Ruszkik, hazá”-t és hogy „Nem állunk meg fél úton, sztalinizmus pusztuljon!”-t a Rákóczi úton hömpölyögve. Forradalmainkból a vért mindig az ellenoldal, az idegenség váltja ki, a fegyvert a kényszer adja a kezünkbe, és a hősiesség azért válik kötelezővé, mert az eredeti felbuzdulás, a tehetség akarásának hátszele fúj a forradalmi tömeg zöld lódengallérja alá. Az ellenség pedig tudja, hogy a tiszta szándékot nem lehet leöldösni, tankkal eltaposni, csak a lázadó harcost, aki voltaképp kényszerből lett fegyveres.

A Széna térről indul október 23-án a Békemenet délután két órakor. A Civil Összefogás Fóruma (CÖF) által szervezett megmozdulás célja ismét az, hogy kiálljon a kormány és intézkedései mellett.

A cél a következő: térdre kényszeríteni a kormányt, de elsősorban a magyar gazdasági rendszert, hogy az egész magyar gazdaság áron alul kerüljön árverésre. Miután ez megtörtént, azok kezébe kerül a magyarság egész vagyona, azok lesznek a tulajdonosok – mégpedig a magántulajdon közösen kivívott szentsége alapján –, akik eddig vagy az elmúlt rendszer kinevezettjei voltak, vagy pedig messzi földről érkeznek vevőként. Így bezárul a kör: mert lehet, hogy pillanatnyilag ezután az átrendeződés után jobb ízű lesz az élet, a lencse, de a magyarság nagy népi tömegei előtt végleg becsapják a nemzetté válás kapuját.

Októberben fel szoktak szakadni a nagy hazugság ütötte sebek a magyar rendszertákolmányban. Különösen akkor válik zavarossá a helyzet, amikor a forradalmat gyilkosként letörő Kádár-rendszer utódai vannak kormányon. És most ezek vannak itt megint a nyakunkon. Az ünnep megrendezése, az emlékezés mindig a kormány kötelessége, de a posztkommunistáknak ez módfelett kényelmetlen. El kellene vegyülniük, ha nyilvános megemlékezéseket tartanak, a nép közé, akik között ott vannak a még élő sértett ötvenhatosok, és a mai szenvedők és kárvallottak.

Nem hiszem, hogy akármelyikőnk is pontosan meg tudná határozni, miért gyűltünk most itt össze. Összeverődésünkben sok a kimondhatatlan, a szorongásos lelki indíték, még beszélni is alig tudunk róla. Mintha valami nagy veszély fenyegetne bennünket személy szerint is, és együttesen is, mint magyarokat, és ennek a nagy vésznek az előrevetülő árnyéka rántana össze valami akolmelegbe. Mi ez a nagy veszély? Bénultabbak, kiütöttebbek és letaglózottabbak vagyunk, mint amennyire valós helyzetünk, lehetőségeink és képességeink szerint lennünk kellene.