A felszínen egészen más történt, mint a mélyben. A ’89-es költségvetés zárszámadása, amelyet ’90-ben már a szabadon választott Országgyűlésnek kellett volna elfogadni – lehet ám, hogy ez meg is történt, csak senki nem vette észre a sok zöldfülű képviselő közül –, rendkívül sajátságos adatokat tartalmazott. Az állami költségvetés egyéb kiadásai rovatban 2 milliárd 90 millió forintot fizettek ki a megváltozott munkaképességűek támogatása címén. Ez fölöttébb érdekes. Ez az összeg több mint háromszázmillióval több, mint amit ugyanerre a célra az előző évben fordítottak. Hirtelen ennyivel többen váltak rokkanttá? Csak tán nem káderek leszázalékolásáról van itt szó? Életerős munkásőrök munkaképességének a megváltozásáról?

Történt, hogy Tarlós István főpolgármester kinevezte Dörner Györgyöt az Új Színház igazgatójának. Akkor háromnegyed éve minden rendes, magát liberálisnak nevező közszereplő magából kikelve írt alá, tiltakozott és publikált: Miért szól bele a politika a művészetbe? Ez volt a fő kérdés, miért vesztett Márta István, miért nem maradhatott ő az igazgató, miért nem vették figyelembe Ascherék „szakmai” véleményét, szóval miért szól bele a politika a művészetbe, jelen esetben a színház életébe.

Mert ha nem egy jól meghatározott körből neveznek ki igazgatót, akkor az csak és kizárólag politikai döntés lehet. Ellenben ha a megfelelő pedigréjű igazgató kerül a teátrum élére, az bizony független szakmai ítélet.

Miközben egyre harsányabb és tolakodóbb minden, amit ránk kínálnak, életünk értelme, nemzeti tartásunk, egymás iránti részvétünk lassan elszivárog. A nagyhét telítve volt különböző fajsúlyú eseményekkel, amelyek közül a többség észre sem vett néhányat, mígnem másokat fülszaggatóan adtak tudomására.

Először az új katolikus érsek ült le a nyugállományú főrabbival, megbeszélni, hogy mi lehet a közös a húsvétban és a pészahban. Majd, már korábbról áthozva, nagy sajtótüntetést szerveztek egy kis vidéki múzeum kiállítása ellen. Ezt aztán be is záratták. A feljelentő a Mazsihisz volt, a feljelentett az ország egyik legkiválóbb régésze, a múzeum igazgatója, Bakay Kornél, aki mert megrendezni úgy egy kiállítást, hogy nem köpdöste le a kiállításnak azokat a tárgyait, amelyeket a feljelentők szerint kötelesség lett volna leköpve kiállítani.

Csurka István drámáját joggal tekinthetjük szembesítésnek egy különös bírósági eljárás során. A hatodik koporsó egy nemzet halálra ítélésének, a magyarság sorsának a szimbóluma a színpadon, egy velejéig romlott bíróság és egy aljas bírósági színjáték keretében. Itt bűnösök ítélkeznek az áldozat felett. A szembesítés célja a XX. század bűnöseinek kihallgatása az áldozat képviseletében színpadra állított koporsó jelenlétében. A szembesítést és a kihallgatást a hatodik koporsó apródja irányítja. A helyszín Versailles, egy tárgyalóterem, ahol azok gyülekeznek, akik egy Közép-Európában ezer éve hazát, majd önálló államot teremtő európai nemzet szétszaggatását készítik elő az európai győztes és demokratikus hatalmak nevében. Egyúttal már itt és ekkor (1919 februárjában) azt is elrendezik, hogy a nemzetgyilkosság története a maga nyers valóságában soha ki ne derüljön, a legfőbb bűnösök maradjanak örökre a háttérben, mint voltak akkor is, amikor a bűnt elkövették. Az urak mellesleg a történelem meghamisítására is szövetkeznek tehát. Ezért tekinthetjük – az íróval együtt – ezt a drámát harcnak a történelemhamisítás ellen, a „történelemhamisítás ősi technikájának bemutatásával”, azaz leleplezésével.

Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” – mondta híres beszédében Orbán Viktor a Hősök terén, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén.

Kinek juthatott eszébe, hogy egy üres koporsót is helyezzenek el a téren, és ebbe a szörnyű bútordarabba beleképzeljük az „ismeretlen áldozatokat”? Az üres koporsó veszélyesebb, mint az, amelyekben addig nyughatatlanul nyugodtak a halottak. A halott test világos, fizikai valójában létező, így, évtizedek távlatából már csak kegyetlen mértékegységekkel mérhető maradvány. Megnyugtathatjuk vele magunkat, lám, a jeltelen sírokból kikerülve megkapja a maradék test a végtisztességet, és az utókor méltó helyére helyezi az áldozatokat. Mélyen a földbe, ismét. Kegyelet, megnyugvás pár csontért – fontos, szükséges. De a hatodik?

Csurka István: A proletárpárt igazi munkája a választások után kezdődik

Az nem baj, ha a jobbikos, legyen bár zsidó, sűrűn zsidózik. Neki szabad – a siker érdekében. Mi a terv, mit kell tenniök? Alaposan felszítani a Fidesz ellenességet. Mindent kifogás tárgyává kell tenni. A társadalom rövid úton felheccelhető lesz a választáson győztesek ellen.

Volt egy műsora a Kossuth Rádiónak – „Séta a bölcsőhelyem körül” –, amelyben Szabó Gyula, a kunszentmártoni születésű, Jászai- és Kossuth-díjas színészóriás arról beszélt, hogy mi is az a hazaszeretet, és hol van gyermekkorának városa, Kunszentmárton; hol vannak azok az utcák, és hol van a harang, amit gyermekként ő is megkondított. Szép volt a vallomás, és a magyar színészlegenda hite és hazaszeretete össszecsengett Csurka István magyar író – ekkor a kormányzópárt alelnöke – hitével és hazaszeretetével. Az alábbi párbeszéd a Vasárnapi Újságban így keletkezett.

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét... Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek.

A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján.

Suchmann Tamás, volt szocialista országgyűlési képviselő:„A cél természetesen az, hogy a következő választásokon győzzön az MSZP. Ha a szocialisták mégsem tudják megnyerni a választásokat, akkor nagykoalíciót kellene kötni a Fidesszel két év múlva. Amennyiben mondjuk fej - fej melletti eredmény születik, akkor pedig el kellene gondolkodni egy olyan megoldáson, amilyet a németek is alkalmaznak”

Csurka István: Reformszalámizás

A javaslat el van hibázva. Ez nem szokatlan. Híjával van az erkölcsi érzéknek. Ez sem. Kapkodnak a budapesti kommunisták. Ez viszonylag új jelenség, de érthető. Közülük sokan nagyon áhítják már a nemzeti kiegyezést, ami az ő szemükben nem volna egyéb annál, mint hogy minden bűnük el van felejtve.