Vasárnap este nyolc órakor 90. életévében elhunyt a klasszikus Aranycsapat egykori jobb hátvédje, utolsó mohikánja, Buzánszky Jenő. Itt mellettünk, a szomszéd városban, Dorogon élt a világhírű együttes utolsó tagja, akit ha rajtunk múlna, a nagyon nehéznek ígérkező 2015-ös év példaképének választanánk. Ha életében nem került rá a sor, most, hogy már együtt van az Aranycsapat, melynek világhíres sportolói külön-külön és együttesen is nehezen múlhatók felül szerénységben, munkabírásban, játékintelligenciában, kitartásban. Buzánszky Jenő egyszerűségében volt zseniális ember. És mint tudjuk, ami egyszerű az nagyszerű. Érmeit, kupáit és egyéb relikviáit őrizte dorogi otthonában, ahol minden érdeklődő számára tudott valami érdekeset, egyedit mutatni. De senki ne higgye, hogy Buzánszky Jenő a múltban élt. Ha a legendás Aranycsapat teljesítményéről faggatták, elsőnek azt emelte ki, hogy Puskás volt a csapatkapitány, az akkoriban rendkívüli rangot jelentett: amikor a bíró belefújt a sípjába, attól kezdve az edzőnek lejárt a mandátuma, és Puskás feladata volt felmérni az ellenfél arra a meccsre alkalmazott taktikáját s ennek ismeretében mindig jelezte, hogy merre mozogjon a csapat. A szorgalom, akaraterő, fizikai erő hármas követelménye mellett lelkileg is felkészültnek kellett lenni. Az egész életet kellett alárendelni a futballnak.

A Gyurcsány–Hiller-kormány bűnös, mert elfogadta a nemzetközi tőke irányítását, a Világbank diktátumát, a sokkterápia fegyverét, ennek a helyzetnek az előidézésére és csak a nemzetközi Soros-tőke javára való megoldásait, és adófizetési kötelezettség nélkül és a borzalmas bérek fenntartása mellett is beédesgette a nemzetgyilkos külföldi tőkét, vállalta a (szabad)kőművesmunkát ennek a globális rendszernek a felépítésében.

A volt és magát létezőnek nevező államszocializmus és a mai globális kapitalizmus magyarországi változatai között a tekintetben nincs semmi különbség, hogy egyik sem fizette és fizeti meg a munkát. Kádár gulyáskommunizmusa nem tudta megfizetni, mert a kettős szervezésű állam, a pártállam nagyon sokba került és a szovjet kizsákmányolás irdatlan pénzt emésztett fel. Tengiz. És a többi. A mai globális kapitalizmus sem tudja megfizetni, mert akkor a külföldi cégeknek, vállalatoknak, bankoknak le kellene mondaniok a hasznuk nagyobbik részéről és nem jutnának eurómilliárdok a vékony, és részben ugyanazokból, a Kádár–Aczél-korban képződött és mára annál sokkal nagyobb mértékben zsidóvá vált, uralkodó rétegnek. Mégis van egy óriási különbség Kádárék javára. Kádárék, hogy uralmukat fenntarthassák, és ne törjön ki újabb forradalom, a nagyon alacsonyan megállapított bérekhez igazították az alapvető szolgáltatások árát, a lakást, a fűtést, a világítást és a vizet. A vizet ingyen adták. A globális kapitalizmus mindent privatizált, többek között ezeket a szolgáltatásokat is, és az ezekhez hozzájuttatott külföldi érdekeltségű cégek mit sem törődnek a magyar lakosság fizetőképességével, állandóan emelik a díjakat. El kívánják érni a nyugati árszínvonalat, anélkül természetesen, hogy a fogyasztóik tisztességes, a nyugatit akárcsak meg is közelítő jövedelméhez a legcsekélyebb mértékben is hozzájárulnának. Magyarország: gyarmat. Ez a magyar elnyomorodás oka.

„Nem akarunk tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani” – mondta Orbán Viktor Párizsban.

A kormányfő úgy fogalmazott: a bevándorlásról és az azzal összefüggő kulturális kérdésekről az eddigieknél sokkal nyíltabban, őszintébben, teljes egyenességgel kell beszélni. Azt is kijelentette, hogy abban reménykedik, a mostani események higgadt, nyugodt elemzése abba az irányba viszi majd el az európai vezetőket és Brüsszelt is, hogy egy szigorúbb bevándorlási politika nyerjen polgárjogot Európában.

Most olvasom a Veszprémi Napló utolsó oldalán, hogy az újság megemlékezést szervez a párizsi terrorcselekmények áldozataiért.

Szeretném leszögezni, hogy a megemlékezéssel egyetértek, a brutális terrorcselekményeket én is mélyen elítélem, mai szentmisémet az áldozatokért és azok hozzátartozóiért ajánlom fel.

Ugyanakkor őszintén meg kell mondanom, hogy a szörnyű cselekményekért nem csak a terroristákat és elvbarátaikat tartom felelősnek, hanem a Charlie Hebdo újság alkalmazottait is és még inkább azt az ultraliberális törvényhozást, amely a vallásukhoz ragaszkodó európai polgárokat nem védi meg az olyan durva, ízléstelen és – egy normális jog szerint – törvénytelen támadásoktól, mint amilyeneket az említett újság rendszeresen elkövetett.

Recep Tayyip Erdogan török államfő felszólalt Benjamin Netanjahu európai látogatása ellen, hangsúlyozva, hogy az izraeli miniszterelnöknek semmi keresnivalója nincs Párizsban egy terrorizmus elleni felvonuláson, miközben Izrael állami szintű terrorizmust folytat a palesztin nép ellen.

A francia szatirikus újság szerkesztőségét lemészároló emberekről – feltehetőleg egy testvérpárról – két videó készült akció közben. Az álarcot és kalasnyikovot viselő Kouachi testvérek – amennyiben tényleg ők voltak – profiktól is meglepő higgadtsággal, egymást fedezve haladnak Párizs belvárosában, az útjukat elzáró rendőrautó felé. Az Alee Vert nevezetű utcában gondolkodás nélkül tüzelnek, méghozzá célzottan. Aztán visszaülnek a kis fekete Citroen C3-asba és továbbmennek. A következő rendőr láttán, újra megállnak, nyugodtan kiszállnak az autóból és megint a modern katonai kézikönyvek utasításainak megfelelően egymást fedezve, de folyamatosan haladva és tüzelve terítik le a szerencsétlen rendőrt. A földön fekvő segítségért és kegyelemért esdeklő rendőrt szakszerűen megközelítik, és miközben egyikük biztosítja a környezetet, a másik közvetlen közelről agyonlövi. Továbbmennek, kapkodás nélkül ellenőrzik, hogy van-e még esetleges ellenség. Meggyőződnek, hogy semmi veszély sem fenyeget és visszavonulnak. A visszavonulást, illetve a helyszín elhagyását az egyik gyilkos az amerikai hadseregtől átvett, de ma már Nyugaton széles körben alkalmazott katonai kézjelzéssel adja a másik tudtára. Bal kezének mutatóujját az ég felé emeli és csuklóból köröket ír le a kézfejével. A kézjel egyértelműen katonai.

A tartalomból:

Budai Balogh Sándor: Szabó Dezső halála és temetései

Csendes szavak címmel írogatta cikkeit Szabó Dezső 1944 őszén. Történelmünk e sötét korszakában ezek az írások burkolt, vagy nyílt formában, a reánk zuhant német megszállás, az emberüldözés, a háború ellen tiltakoztak. Majd a nyilas hatalomátvétel után e cikkek is megszűntek... ACsendes szavak-sorozat (összesen tizennégy cikk) az 1944-es szörnyű esztendőből reánk maradt tragikus emberi és írói vallomás. Közvetlenül a nyilas uralom előtt jelent meg például Az út című Szabó Dezső-vers. Ennek utolsó hat sora:

Nem lehet a halál egy nemzet célja,

Az Időben roppant reménység árad:

Elmúl vereség, rabság és gyalázat,

Új tavaszok jönnek és új vetések,

Új, győző lelkek és új nemzedékek:

A nemzet célja mindig: jövő s élet.

1944 őszén ilyen tartalmú verset írni és publikálni rendkívül bátor tett volt.

A legutolsó, életében nyomtatásban megjelent írása: Búcsú és testamentum címmel végrendeletét tartalmazza. Ebben a – később hatóságilag is elfogadott – végakaratban Szabó Dezső a szerzői és kiadói jog örökösének a Zsinat által kijelölt református főgimnáziumot határozta meg. Az 1944. november 10-én megfogalmazott végrendelet két nap múlva jelent meg a Magyar Ünnep című folyóiratban. Ezek után Szabó Dezső kizárólag az önéletrajzán dolgozott, bombázások, aknazáporok, Budapest ostroma idején is.

Nagyításhoz kattintson a képre!

Az ismert arcok között, a Gyurcsányék bejelentése által alaposan megritkított, nagyon civilnek beállított tüntetésen Bauer Tamás sötét alakját szúrtuk ki a fényben fürdő Andrássy úton, január 2-án, mikor éppen a feleslegesen nagyméretű színpad költségeinek fedezéséről szóló mesébe kezdett a műsorvezető: adjatok, adjatok! Egy adakozó se mozdult, (Bauer se!) meg sem hallották, aki meg hallotta, az tudta, kamu az egész kérincsélés. A pónemek szemrevételezése valamint a végén a verekedés* alapján nekem a magyar politikatörténet egyik legszégyenteljesebb eseménye, a Demokratikus Charta ugrott be, az a velejéig romlott, cinikus mozgalom, amely 1991-ben csak azért alakult, hogy elfedje kitalálóinak kriminális tőkeszerzését és annak következményét, mely úgy foglalható össze: miközben a chartások köre mértéktelenül meggazdagodott, az ország végletesen elszegényedett, négymillió magyar mindenét elvesztette. Ez a minden persze sokak számára vagyonban szinte alig volt kifejezhető, ám lakhatási biztonságot, munkahelyet jelentett. Önmagában a munkahely elvesztése korábban elképzelhetetlen egzisztenciális mélységbe süllyesztett négymillió embert. Ezt a veszteséget az ún. rendszerváltás – melynek első kormánya az Antall kormány volt – nyakába szokták varrni, részben alappal. E kormány legnagyobb bűne, hogy regnálása alatt paktumot kötött a chartásokkal (Göncz Árpád kinevezése, sajtó átengedése etc.), követelésükre a kormányzó pártból kiszorította a népi-nemzeti elkötelezettségű magyar gondolkodókat és a plebejus talpasokat, akiknek létét nagyrészt köszönhette, legnagyobb hibája pedig az, hogy lehetővé tette az SZDSZ által megszállt MSZP számára, hogy a rendszerváltozás kárvallottjainak pártjaként fogalmazza meg önmagát, s mint ilyen 1994-ben – az SZDSZ-szel koalícióban – 72%-os parlamenti többsége birtokában az ország vagyonának végzetes kiárusításába kezdjen. Ekkortól a késő kádári nómenklatúra és technokrácia tulajdonképpen rablóprivatizációból tőkevagyonra szert tett tagjai, a tőkés mogulok irányították a politikai vezetőket, ugyanezek és a velük szimbiózisban élő alvilág később maga alá gyűrte ártatlannak nem mondható politikusaikat. Addig járt a korsó a kútra, míg azután a két évtizedes Demszky–Mesterházy Ernő–Hagyó-triumvirátus folyamatos fővárosi fosztogatásai és az országgyűlésben Gyurcsány–Bajnai-félék hatalomátvétele következtében beállott csőd a balliberális rendszer 2010-es bukásához vezetett.

A rendszerváltás huszonöt éves története, amely a nyolcvanas évek közepe óta tart, még nincs tudományos igénnyel, oknyomozó és mindent feltáró igénnyel megírva és különösen nincs a széles közvéleményben tudatosítva. Ami van, legtöbbször elfogultságát takargató liberál-dicshimnusz. Hiányzik belőle a nemzet szenvedéstörténete. Ma még szinte mindenkinek saját, egyéni, családi rendszerváltása van. Sokan a politikai üldözöttek közül, akik felszabadultak egy megbélyegzés és a bujkáló élet, a háromszoros erőfeszítések kényszere alól, a túlélők közül sajnos sokan már nem élnek. Az ő életük, az előző korszakban történt megaláztatásaik, létért való küzdelmük, a rendszerváltás utáni részleges kárpótlásuk s további másodrendűségük nélkül a rendszerváltás története félrevezető. A mai társadalom nagy része már nem is tudja, milyen sokan voltak az üldözöttek, a negyvenöt után meghurcoltak, majd az ötvenhat után állandóan megfigyelés alatt tartottak, a túlélésért és a gyermekeik méltó felneveléséért háromszoros erőfeszítésekre kényszerítettek, a régi rend híveinek billogját viselők és a szenvedéseik közepett is országfenntartók. Akik még tudták, mi a becsületes munka, mi az áldozat és mi az adott szó. A mai, egy-két kivételtől eltekintve – Gyurgyák János munkássága – liberális szemléletű történetírás még a liberális demokrácia, a jakobinus forradalom igazolására készül, és abban a népnek, a hívő kereszténynek, a Mindszenty-szempontnak még nincs és nem lehet igaza. A nép, a nemzeti közösség valamilyen isteni csoda folytán azonban már ráérzett az igazságra. Ezt bizonyította először a vizitdíjas népszavazás, másodszor a Fidesz kétharmados választási győzelme.