Péter rendes családba született. 12 évig szépen ült, nem beszélt óra közben és megírta a házi feladatot. Magától. Aztán végeláthatatlan hosszúságban derivált és integrált, mert ez volt a szóró tárgy. Kétségei támadtak, hogy ezzel a tömérdek hasznavehetetlen tudással megél, így a Duna túloldalára is átjárt, hogy a Brósz és Pólay urak által írt könyvből 275 oldalt kívülről megtanuljon. Ott ugyanis ez volt a szóró tárgy. Később számtalan jogterület legkülönbözőbb szabályait magolta be százával. Ezeket azóta megváltoztatták.

Két diplomával a zsebében, munkát vállalt egy nagyvállalatnál, ahol fél évig napi 12 órát ült a számítógép előtt, mielőtt lefújták a projektet. Áthelyezték a kutatás-fejlesztéshez, mert az óriáscég most erre kapott 16 milliárd forintot állami vagy EU-s pénzből. Policyk, meetingek és trainingek végeláthatatlan sorozata határozta meg Péter életét.

Péter fél évet facebookozott és youtube-ozott a munkahelyén, majd úgy érezte, hogy ezt sem édesapja, sem az oly kedves emlékű lelkész nem nézné jó szemmel, ráadásul egyre gyakrabban lehetett hallani a cégen belül, hogy ha letelik a pályázatban vállalt négy év, akkor úgy is kirúgják mindnyájukat, kivéve a főnököket.

Soha nem fogadtam volna, hogy a Magyar Fórum címlapján egyszer Szegedi Csanád levelét közöljük. De ez egyszerűen kihagyhatatlan. Ez a levél olyan pontos lenyomata a Jobbikban munkáló érzéseknek, annyira tipikusan magyar-zsidó történet, hogy okulásul meg kell ismertessük olvasóinkkal. (főszerk)

Szegedi Csanád: Kell a díszzsidó

Nem szerettem volna megszólalni a Jobbik újabb „önkóserolási” kísérletével kapcsolatban, de érzem, hogy teljesen csöndben nem maradhatok. Mi történik Miskolcon? Van egy ember az egyik oldalon, Jakab Péter, akivel több éven keresztül nagyon közeli munkakapcsolatban voltam. Több is volt ez, mint munkakapcsolat, barátságnak tekintettük akkor mindketten. A másik oldalon áll a nagy tudású rabbi, Köves Slomó, aki 2012 nyarán utat mutatott a zsidóság irányába nekem. mint volt szélsőjobboldali politikusnak. Számomra Köves több mint rabbi, talán szerényen az egyik tanítómnak tekinthetem. Ez a két személy az elmúlt napokban nyílt levelet írt egymásnak. A történet végtelenül egyszerű és egyben drámaian közép-európai: egy szélsőjobboldali, antiszemita retorikát használó, sokak által csak neonácinak nevezett párt egyik vezető személyiségéről kiderül, hogy zsidó származású. Velem is ez történt 2012-ben, tehát távol álljon tőlem, hogy én ezért bárkivel kapcsolatban neheztelő szavakat írjak.

NÉMETÓRA

Egy korszak utolsó felvonása (II. rész)

Új nyelv csak új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma, amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva adunk közre. Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr – a házigazda – a FAZ egyik tulajdonosa; a közreadó Martin Walser; Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma, amely nem német vereséggel és megadással végződik.

Klaus von Dohnányi, Hamburg főpolgármestere, aki nemcsak a hatalmas demokratikus múlttal rendelkező hanzavárosban örvend rendkívüli tekintélynek, hanem az egész német nyelvterületen, egészen más oldalról is megközelítette a félrenézés és a holocaust eszközzé tételének gondolatkörét. Korábban már idézett cikkében, amely a FAZ 1998. november 14-i számában jelent meg, arról írt megdöbbentően hiteles mondatokat, hogy mennyire rosszul érezte magát fiatal korában, többek között amerikai tanulmányai során, az amerikai egyetemeken, társas összejövetelek alkalmával, amikor kivételezve kiemelték a megvetett németségből. Apja ellenálló múltja miatt őt nem tartották olyan németnek, akitől három lépés távolságot kell tartani. Sokkal barátságosabbak voltak vele, mint más németekkel, de ez számára mindig terhes volt, s nem csupán azért, mert nem akart a szülei érdemeiből megélni, hanem azért is, mert a Káin-jegyűekkel együtt akarta viselni azt a terhet, amellyel szembenézett.

Az összefogás saját halottja

Egy vödör jeges vízbe belefulladt a baloldal főpolgármester-jelöltje. Ennek a vödör víznek a mágikus hatását talán a bodrogkeresztúri csodarabbi, Reb Sájele vagy a liszkai Hersele Friedman rabbi tudná elmagyarázni, aki magától a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózestől a magyarországi chaszidizmus egyik fontos képviselőjétől tanult, mely irányzat, mint mondják, életet öntött a száraz formalizmusba.

 Amúgy nemcsak az átmeneti főpolgármester-jelöltre volt rendkívüli hatással a vödör jeges víz, de némely újság szerkesztősége is hatása alá került a mágiának. Azt olvasom a mértékadóan trágár, Európa minden szennyét magán hordó Magyar Narancsban, hogy „Falus a lusta, titkos zsidó, Jákob rabbi kalandjaiba illő fordulat a főpolgármester-választási kampányban”. Valaki „lehúzta a jelölt gatyáját, s utánanézett a fitymájának”. És felháborodott a válasz.hu-n, amely oldal közzétette az egyébként közismert tényt, hogy a főpolgármester-jelölt a Fővárosi Törvényszék alapítványi irodájának adatai szerint a kuratóriumi elnöke a holokauszt-túlélők legnagyobb magyarországi segélyszervezetének, a Magyarországi Zsidó Segély Alapítványnak

A KGB és utódszervezetei magyarországi képviselete

2002 márciusában a MIÉP megtöltötte a Hősök terét és a parlamentbe jutása biztosnak tűnt, ám a párt ismert emberei közül többen már a vidéki szervezeteket lázították Csurka István ellen.

A törvényhozásból való kiesés körülményei komoly kétségeket vetettek fel, mégis mondvacsinált ürüggyel megkezdődött a MIÉP szétverése és ezzel párhuzamosan egy új párt – akkor még mozgalom – felépítése.

A Jobbik akkori szervezői, Kovács Dávid, Nagy Ervin, Szabó Gábor és Novák Előd tevékenysége 1999-től a szemünk előtt zajlott. Nyilvánvaló volt, hogy ezek a fiatalok önállóan komoly politikai erőt nem képviselnek, elképzeléseik minden valóságalapot nélkülöznek, hovatovább nem egyszer a röhej kategóriájába tartoznak.

Novák Előd 2000 környékén például felkereste Csurka Istvánt, hogy az azóta Bolíviában agyonlőtt Rózsa-Flores Eduárdó katonai képzést tart a Novák által verbuvált csapatnak azzal a céllal, hogy majd visszafoglalják a Délvidéket.

Csurka István ebben az időszakban magánbeszélgetések alkalmával többször kifejtette: nem kizárt, hogy orosz, izraeli és amerikai titkosszolgálatok megbízottai is dolgoznak azon, hogy bekerüljenek a MIÉP-be, sőt talán már bent is vannak és megpróbálják saját céljaik érdekében felhasználni a pártot, amit ő semmiképpen sem hagy, ezért az ő félreállítása kerül a középpontba.

NÉMETÓRA

Egy korszak utolsó felvonása (I. rész)

Új nyelv csak új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma, amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva adunk közre. Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr – a házigazda – a FAZ egyik tulajdonosa; a közreadó Martin Walser; Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma, amely nem német vereséggel és megadással végződik.

Végre rendet teszünk a bankok és az emberek zilált viszonyában, amely alá-fölé rendeltséget, sőt kiszolgáltatottságot eredményezett. (…)Az elszámoltatásról szóló törvénnyel kijelöljük azt az eljárásrendet és számítási módot, amellyel az igazság helyreállítható, s a tisztességes eljárás elvének érvényt lehet szerezni.

Elszoktunk már az efféle beszédtől. Hosszú-hosszú évek óta élünk az egyfelől-másfelől, a minden relatív, a „mindenkinek megvan a maga igazsága” világában. Évtizedek óta összekeverjük az előfeltételt a céllal, az eszközt pedig gyakran összekeverjük az elérni kívánt eredménnyel. Könnyen és gyorsan beszivárgott és mélyen megült a fejünkben az a gondolat, hogy a cél a szabadság, a szabadság maga, s ha ez megvan, minden megvan. A most is tartó mély nyugati gazdasági válság azonban ráébresztett bennünket, hogy ez nincs így. A szabadság fontos, sőt a szabadság nélkülözhetetlen, de nem cél, csak előfeltétel. A cél a békés és igazságos élet. Az életünk, különösképpen a közéletünk pedig csak akkor lesz igazságos, ha a politika célja a közjó keresése, a közjó kijelölése, s végül a közös jó szolgálata lesz. Igazságos életet pedig úgy teremthetünk, ha mindenki megkapja azt, ami megilleti, s mindenki megteszi azt, ami tőle telik. A bankok elszámoltatása éppen erről szól.

Németóra

–Esszé dokumentumokból, drámai elemekkel–

A Német Könyvkiadók és Könyvterjesztők 1998. évi Békedíját Martin Walser, a híres és méltán becsült író kapta. Az 1927-es születésű és számos próza, dráma és esszékötet után eddigre már nagy értékű kitüntetésekkel elhalmozott Walser e díjának átvételekor a frankfurti Pál-templomban, ahol egyébként ezeket a díjkiosztó ünnepélyeket tartani szokták, nemcsak német, hanem európai szemmel nézve is korszakalkotó jelentőségű beszédet mondott. A közmegbecsülésnek örvendő író, aki számos művében elemezte a saját és a nemzedéke s az egész németség viszonyát a holokauszt és Auschwitz kérdéseihez, elég bátornak mutatkozott ahhoz, hogy ezen ünnepi alkalommal ne csupán az ezekre a történelmi tényekre való emlékezés új nyelve és a személyesség bensőségessége mellett álljon ki, hanem a médiák és a holokausztipar által a németekre kényszerített üres öngyalázás, a borzalom képeinek öncélú mutogatása ellen, azaz Auschwitz „eszközzé tétele” ellen is szót emeljen. Walser ezzel parazsat gyűjtött a fejére.

Gyurcsány és Kóka Indonéziában jártak 2005-ben, üzletemberek társaságában. Valamilyen titokzatos beruházás ügyében, amelyről magánjogi szerződés is született egy vagy több magyar tulajdonú, de nem Magyarországon bejegyzett cég és Szumátra kormányzója között. Valahogy kiszivárgott a hír, amelyről Gyurcsányék közölték, hogy hazugság! Aztán azt, hogy mégsem teljesen, de az biztos, hogy ennek az üzletnek semmilyen módon sem részese a magyar állam, az kötelezettséget sem vállalt, és támogatást sem adott a tervezett projektekhez. Mondták. Valami bányamegnyitás, erőmű- és vasútvonal-építéséről is volt szó, meg kenőpénzekről. Ezt már nem úgy tagadták, mint a többit, hanem a gazdasági miniszter szóvivője azt hangsúlyozta, hogy a nyilvánosságban kenőpénzként említett 25 millió dollár, az csak egy kölcsön. Szóval nem így, ebben a formában igaz, hanem úgy és abban a formában viszont valóban létezett. Csupán aprópénz az egész, mondták, rongyos 20 millió dollárról volt szó. Az OECD által is szabályozott, kötött felhasználású hitelként ajánlották fel a cunami sújtotta országnak. (A kötött felhasználású hitelek egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem lehet őket kereskedelmileg megtérülő beruházásokra fordítani.) A szerződést valószínűleg unalmukban csupán előkészítették, már alá sem írták, az összeget így soha nem is hívta le az indonéz kormány – kábították az érdeklődőket. Ahogy soha többé nem volt szó a többször említett – feltehetőleg a későbbi, életbe nem lépett kölcsönszerződéssel valamiért összekevert – négymillió dolláros, 2005 eleji utalásról sem. Az Indonéz befektetési anomáliaként elhíresült ügy körül szaglászókat elhajtották a közpénz akkori éber őrei, mondván, lehet továbbállni, nincs itt kérem semmi látnivaló! Ám a Jakarta Post beszámolt a magyar befektetők négymilliárd dolláros beruházási projektjéről, melynek aláírásánál, 2005 júliusában ott volt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Kóka János gazdasági miniszter is. Kell még mondanom valamit, Ildikó?