Miután a MIÉP kiesett az országgyűlésből, világos nappal tartott rendezvényein hozzávetőleg annyi ember gyűlt össze a Hősök terén, mint most vasárnap sötétedéskor. Ha egyáltalán tudósítottak róla, legfeljebb annyit írtak, vége van a pártnak, senki sem kíváncsi annak elnökére, olyan kevesen vannak. Most meg ugyanaz a szám kormányt rengető erő lett. A többi aljasságot, amit Csurka István ellen életében és halálában is elkövettek újságírók és politikai gengszterek, most itt nem kötöm csokorba, mert a Fórum hűséges olvasótábora ezt pontosan tudja, számon tartja. Azt harsogják a vandalizmusról hirtelen nagyon elnézően vélekedők, hogy világszenzáció a multinacionális vállalatok érdekeinek védelmében kivonulók tömege. Ezért aztán a Dr. Udo Ulfkotte, ismert német újságíró könyvében foglaltak alátámasztására kétségtelenül alkalmas ennek a két eseménynek a párhuzamba állítása, noha nem gondolom, hogy bárkit meglepetésként ért, amit abban olvasott. Hát hiszen az a máig ható napi gyakorlat, amit 1945-től 1990-ig hivatalosan az egypárt szolgálatában állók tagkönyvvel a zsebükben folytattak, önmagáért beszél. Mégis, a rendszerváltozás után Magyarországon a szélsőséges kommunistából neoliberálissá lett nyomtatott termékek újságírói, a különféle hírszerző ügynökségek által mozgatottak, leleplezésük esetén bírósághoz fordultak és nyertek. Erre konkrét bizonyítékom van. Ebből kiindulva továbbra is bátran működnek, letagadva múltjukat, meghamisítva az eseményeket. Mi magyarok, a kormánnyal együtt, valamennyien nácinak, fasisztának vagyunk általuk beállítva. Ők az eljövendő szabadság hírnökei, a kormány által kiiktatott demokrácia élharcosai. No meg a liberalizmusé. Annak is egy sajátos formáját favorizálják. A jó liberalizmusban ők vannak hatalmon. Minden pénz felett ők rendelkeznek. Az állami pénzeszsákba derékig beásva magukat ők osztják az észt. Nincsen ingyen ebéd. Mindenki éljen meg a piacról! Ők is abból élnek, hazudták folyamatosan. Addig, amíg meg nem nyerte zsinórban vagy nyolcszor a választásokat a jelenlegi kormánypárt. A 2010-ben elnyert széles népi támogatás miatt már kormányzása kezdetén szálka volt szemükben a Fidesz. Azután amikor a jó előre meghirdetett és a szándéka szerintinél szerényebb rendrakásba kezdett, kirobbantották a nemzetközi dilit.

A gyerekszoba egy kicsiny, boltívekkel szabdalt alacsony beszögellés volt. Két mélyen ülő ablakát sűrű függöny takarta. A fehérre festett cseresznyefa szekreternek egy törött lábú szecessziós asztal támaszkodott. Ez alatt rendezkedtünk be „a” földgömbünkkel. Esténként itt, egy katonai elemlámpa sárgás fényénél a berliner kendőn heverve, a „szigorú titoktartás” szülői parancsa mellett, egyik rokonunktól kapott, nappal rejtegetett, amerikai magazinokat nézegettünk a testvéremmel. A rokon, amúgy amerikai kémnek minősítve lett a háború után nem sokkal bebörtönözve, 56-ban szabadult. A magazinok színesek voltak, tele gyönyörű képekkel. A képeken valószerűtlenül karcsú, villogó fehér fogú, világos piros szájú, ragyogó szőke hajú nők ültek a vajszínű bőrüléses, csupa króm Cadillackekben és Fordokban. Ahányszor elővettük a képeslapokat, annyiszor fogadkoztunk: mi biztosan Amerikába megyünk, amikor nagyok leszünk.

Másik időszámítás

Vastag piros vonallal kell elválasztani 2006. október 23-át mindentől, ami előtte történt. Mert október 23-án mégiscsak kitört. Még ne nevezzük meg, csak azt állapítsuk meg, hogy kitört, és a másik megdőlt. Egyáltalán nem úgy, ahogy bárki is számította volna, még csak nem is úgy, hogy valamely párt, valamiféle szervezet vagy titkosszolgálat szervezte volna, hanem a maga sajátos, rejtelmes, búvópatak módján kitört valami forradalom-féle és a Gyurcsány-kormány erkölcsileg megbukott. 2006. október 24-én a magyar társadalom arra ébredt, hogy mindent tud a rajta uralkodó SZDSZ–MSZP elitről. Megveti. A Gyurcsány-kormány patkányként viselkedett. Pontosan úgy, mint Rákosi és Gerő akkor, 1956-ban.

A tartalomból:

Csurka István :1956

Minden abból lett, amit levertek.

Minden abból lett, ami egyszer akarat volt.

Minden abból lett, ami a legmélyebbről tört fel,

ami nem mérlegelt, nem számolt a realitással,

csak felsorakozott a zászló alá,

amellyel aztán leterítették a kövezeten.

Minden abból lett, amit elárultak.

Minden abból lett, ami fölött nagyhatalmak megegyeztek,

hogy örökre megbénítsák, de nem tudták megbénítani.

Minden abból lett, ami szívritmus volt.

Minden abból lett, ami szerelem volt.

Minden abból lett, ami végzetesen magyar volt.

Az egész magyarság vett lélegzetet. Már azok sem

élnek, mert várbörtönben penészedtek meg, vagy

a Duna-delta mocsaraiban betegedtek meg, akik

az első távoli jelre felszaladtak Kolozsvárt a Füleki

Tetőre, hátha onnan látnak is valamit, vagy a kegyes

szél elhozza nekik azt a szót.

Népek fojtották vissza lélegzetüket, mert ők már

tudták, mi lesz a kimenetel.

A magyarság talán önkívületi állapotban volt, talán

a Szentlélek szállta meg, nem tudott törődni semmilyen

kimenetellel.

A menetelők, a srácok, akiknél nagyobb volt a géppisztoly,

a kiáltvány -fogalmazók, és a versszavalók,

a börtönajtó feltépők és a fegyveresek már nem élnek.

Megkapták a gyászbeszédüket és/vagy a nyugdíjkiegészítésüket.

NÉMETÓRA

Egy korszak utolsó felvonása (III. rész)

Új nyelv csak új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma, amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva adunk közre. Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr – a házigazda – a FAZ egyik tulajdonosa; a közreadó Martin Walser; Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma, amely nem német vereséggel és megadással végződik.

Az új nyelv megtalálásának közös szándéka ideiglenes enyhülést hoz a beszélgetésben. Schirrmacher ezt Walser bölcsességének tudja be és helyesli. Úgy gondolja, ezt a vitát Walsernek nem szabad döntő fölénnyel megnyernie, mert azzal sokat árt. Hogy minek, azt maga előtt sem tisztázza. Walser azonban nem így gondolja. S amikor Bubis és különösen Korn úr makacsul vissza-visszatér a neonáci megnyilvánulásokra, az ilyennek nyilvánított lapokra és kiadványokra, mintha a legcsekélyebb köze is lehetne ezekhez Walsernek, az író újra felpaprikázódik. Benne egy pillanatig sem fordult meg az, amit a laptulajdonos feltételezett. Éppen fordítva: nem fogja – határozta el – annak a megadó kíméletnek, alázatnak és szégyenkezésnek a nyelvét alkalmazni, amely ellen fellázadt, ha már eljött és elkezdett beszélgetni Bubissal. Mert ez nagyon nem volt ínyére. Nagyon sokan, sokfélék, kérlelve, halkan és nyomatékkal és nehéz érvekkel beszélték rá erre. Végül is keresztként vállalta.

Számára az első perctől világos volt, hogy az egésznek értelme csak akkor van, ha ebben a rögtönzésben csupán kis mértékben is sikerül felszámolni azt a kisebbrendűségi, alávetettségi érzületet, amely a hamis nyelvet, a hamis emlékezést, a kötelező holokauszt gyakorlatokat kiváltja egyes németekben, amely ezzel a történelmi valósággal szemben a hamis alázat és a voltaképpeni közöny mozdulatait kiváltja, a lehengerlő nyomulás előtt a könnyed karriertáncokat ellejti. Meg tudott volna még nyersebben is fogalmazni bizonyos élettényeket, emberi gyarlóságok mozzanatait még szemléletesebben is felrajzolhatta volna, a „Romlás virágait” még színesebben is megfesthette és illatukkal Bubisék orra alá tehette volna, de hamar, már Bubis első hosszú szóömlenyekor észrevette, hogy igazi írói fegyvereinek alkalmazására nincs közeg, fogadókészség, műveltség. Nem olvasták a műveit, csak felléptek ellenük.

Szabad a pálya. A kormány rendelkezésére áll két, két és fél év, hogy elképzeléseit megvalósítsa anélkül, hogy a választási kampányok mindent felülíró ereje megakadályozná az érdemi változásokat.

2010 óta rendszeresen megjelenő elem a bürokrácia visszaszorítása – 2011-ben még kormányrendelet is született a témában – és a nyár közepétől Kósa Lajos rendszeresen nyilatkozik, hogy új feladata a bürokrácia leépítése és a túlburjánzó jogszabályok erdejének ritkítása lesz.

A bürokrácia kérdése a XXI. század Magyarországának egyik legfontosabb problémája. Kósa Lajos és a témában szintén megszólaló Lázár János és Varga Mihály, tehát  a kormány jól érzi, hogy valamit kezdeni kell az évtizedek óta halogatott problémával. De mit? Egyáltalán mi a bürokrácia és miért jelent ekkora nehézséget?

Az igény, hogy az uralkodó vagy uralkodó csoport az élet megnyilvánulásainak lehető legszélesebb körét szabályozza nem új keletű. A szabályozás önmagában persze nem elegendő, a szabályok által meghatározott vagy azokból következő tevékenységet valakiknek el kell végezniük. Erre az uralkodó csoportok szervezeteket, intézményeket akartak létrehozni, melyek külső beavatkozás nélkül, maguktól tartatják be a szabályokat. És létre is hozták őket, igaz nem zökkenőmentesen.

Bauer Tamás, Gyurcsány-párti közgazdász és Barcza György a Századvég Gazdaságkutató Intézet vezetőjének vitáját néztem az egyik leggazdagabb csatornán az ATV-n. Mi ez a pengeváltás a kormány és a bankok között? Hogyan kell értelmezni ezeket? Ezzel a két kérdéssel indított a műsorvezető. A téma a koldusbotra juttatott hitelfelvevők megmentése körüli kormányintézkedésekről bontakozott ki. A vita kezdetén látszott, hogy az ATV műsorvezetője erősen lejt Bauer felé, Bauer meg a bankok felé. A korábban hivatalosan SZDSZ-es, ma Gyurcsány zsoldjában álló fél úgy vélekedett, hogy a devizaadósok nehézségeit nem a bankok okozták, ezért coki. Az eladósodott magyar állampolgároknak egy fillért se adjanak vissza a bankok! A kamatemelés pedig jogos volt Bauer szerint, és teljes rendben van az is, ha valaki felvett öt millió forintot annak idején, visszafizetett eddig hét milliót, és még mindig tartozik öttel. Az az illető baja. Miért akarja Orbán ezt a bankokra lőcsölni?

NÉMETÓRA

Egy korszak utolsó felvonása (II. rész)

Új nyelv csak új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma, amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva adunk közre. Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr – a házigazda – a FAZ egyik tulajdonosa; a közreadó Martin Walser; Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma, amely nem német vereséggel és megadással végződik.

A két gondolatmenet félelmetesen hasonlít. Az ország valóságos és szellemi területének bővülése nem zsidó érdek. A zsidóságnak ettől félnie kell, akár német, akár magyar gyarapodásról van szó. Soros György kijelentése elsikkadt az idők forgatagában, de a német egyesítés felszínre hozta ezt az alaptalan félelmet. Végeredményben a nemzeti öntudatról van szó és arról a téveszméről, hogy az erős nemzeti akarat, az öntudat fejlődési végpontja minden esetben és kizárólag egy másik nép, a zsidóság megsemmisítésével végződhet. Józan ésszel, higgadt fejjel nehéz elképzelni, hogy a huszadik század borzalmai után valaki ezt komolyan gondolja. Hogy azért áldozzanak fel egész nemzeteket, hogy ez a vélt, alaptalan félelem, s ez az est be ne következhessék. Inkább ne egyesüljön Németország, inkább ne kapják meg jogos önrendelkezésüket a magyarok, ne lehessen jobb határokat vonni, etnikai alapúakat nemzetek közé csak azért, hogy az így igazsághoz jutott nemzetekben ki ne fejlődjék valami, ami esetleg a zsidók ellen irányulhat.

Valójában Magyarországon, ahol voltak különböző zsidótörvények, ilyen indulat soha nem fejlődött ki, és Erdély visszacsatolásának öröméből sok-sok magyarországi és erdélyi zsidó ember is részesült. Aki ezt ma letagadja, az hazudik. De miért? Miért hazudik? Ez is eszközzé tétel.

Sajnos ebből Magyarországon politika lett. A Soros támogatta SZDSZ alapszerződés-politikája, az Antall Józseffel kötött paktum, a Tom Lantos által képviselt legnagyobb kedvezmények Magyarország, majd a ceausescus Románia számára, amelyekből semmi jó nem fejlődött ki, csak a magyar érdekek képviseletéről való lemondás. Örökös visszavonulás és önfeladás. Ez a status quo politika, amely a Walser–Bubis vitában is előjön. Ha német kettéosztottság Auschwitz miatt megérdemelt, akkor a magyar Trianon is az, ugyancsak Auschwitzért és azért, hogy ne legyenek újra zsidótörvények. Soros szerint zsidótörvényeket csak az Erdéllyel megerősödött magyarság tud hozni. Tehát nem célszerű a magyar nemzettesteket összekötni semmiképpen. Maradjon az egész csak beszélgetések és kiegyezések, elhalásra vezető kompromisszumok tárgya.

Ezért képtelenség ma már az úgynevezett nemzeti liberalizmus. Mert amikor még Szepi bárót – Eötvös Józsefet – öntötte el az adakozó kedv Nagy-Magyarországon egyenjogúságot, emancipációt adni a nemzetiségeknek és felszabadítani – a magáéból megajándékozni – a kicsinyeket, akkor még a magyarság az adakozás helyzetében volt. Ha nem is a teljes nemzet. A nemzet megszerzett egy olyan szuverenitást, amely nem volt sokkal kevesebb más európai nemzetek szuverenitásánál. Az értelmes és liberális magyar vezetőréteget zavarta a saját sok előjoga, kiváltsága. De Trianon után ilyesmiről nem beszélhetünk, csak és egyes-egyedül a jogaink, lehetőségeink, életkereteink visszaszerzéséről. A visszaszerzéshez nemzet kell, a nemzetnek erre irányuló összefogott, közös akarata, amelyet a liberalizmus tagad. A liberalizmus csak egyént ismer. Elképzelhetetlen, hogy megbüntessen, kirekesszen, akárcsak meg is szóljon valakit a közösség, aki kívül helyezi magát a közösség közös érdekein, szenvedéseink, céljain. Erdély? Felvidék? Magyarország? Sok-sok magyar zsidó tudatában ez az első, a második és a további zsidótörvényekkel lett összekapcsolva. Soros megállapítása valóságos érzületet és hozzáállást fejez ki. Neki, a világpolgárnak van annyi pénze, hogy ki is merte mondani mindezt.

„Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk” – mondja Csurka István már 1990. januárjának egyik zimankós vasárnap hajnalán a Kossuth rádióban, a Vasárnapi Újságban s még 2014-ben is ettől a néhány igaz szótól retteg s ezzel nyomatékosítja toborzónak szánt tanulmányát Kis János. Egyúttal persze le is leplezi önönmagát, hogy neki tulajdonképpen akkor az fájt (máig hatóan), hogy fel lett ismerve. Kis János, mint tudjuk, a Gorkij iskolából indult, mely az 1945-ös orosz megszállást követően alakult szovjet követségi iskolaként, ahol a SZU-ból hazatért emigráns bolsevikok gyerekeivel (Révai József fiai, Farkas Mihály lánya és Rákosi Mátyás nevelt fia) cseperedtek együtt s vált életérzéssé bennük a Hej te bunkócska kezdetű evergreen. Ennek a szövegnek a lehetséges mélylélektani hatáselemzésekor sok minden világossá válhat. Lássuk hát!