Telt, múlt az idő, a beruházás csak nem akart megindulni. A Reichmannok a saját gondjaikkal voltak elfoglalva. Demján pedig jobb híján Kazahsztánban üzletelt. Olajjal. Meg Nazarbajevvel, nyilván. Soros György pedig a német márka megbuktatásával, az angol font térdre kényszerítésével foglalkozott, és mint más nyilatkozataiból tudjuk: a pénze elköltése okozott neki gondot. Itt és másutt. Egyszer csak azonban csoda történt. Jelentkezett valaki a körülbelül 150 millió USA dollárnyi beruházás megfinanszírozójának, a majdan megépült létesítmény vevőjének, annak, aminek kívánják. Egy pénzes cég, amelynek volt éppen elfekvő 150 millió dollárja. Természetesen ez a nagylelkű befektető nem volt más, mint az Országos Takarékpénztár Rt., mindannyiunk szeretett bankja.

Amit még el akartam mondani címmel jelent meg Németországban Helmut Schmidt legújabb kötete. Olyan nagy hírverést nem csaptak neki, mint 90. születésnapi kötetének, s jellemző módon a bulvár azt emelte ki az idén 97. évét betöltő szerző 237 oldal terjedelemben megjelent művéből, hogy szeretőt tartott. A liberális mainstream azóta nem sztárolja az idős német kancellárt, amióta elmondja véleményét a mostani hibás, Amerika által vezényelt és Európa által követett geopolitikáról. A műről szóló ismertetők szerint önleleplező könyvet írt a házasságtörésről. Holott csupán elmondja, hogy negyven évvel ezelőtt valóban viszonya volt valakivel, amelyet nem tartott fenn kancellárként, annak ellenére, hogy a felesége felajánlotta a válást. Helmut Schmidt 1918-ban született Hamburgban. Ott szerezte közgazdasági diplomáját is. A háborúban a Wehrmacht főhadnagya és parancsnokaként brit fogságba esett. Hosszú életéből nem valószínű, hogy ezt akarta volna elsősorban elmondani az, aki 1974-től 1982-ig volt az NSZK kancellárja. Schmidt, miután politikusként letette a lantot, (1987 óta a Bundestagnak sem tagja) a liberális Die Zeithez szerződött: előbb publicistája végül társkiadója is lett. Egy hiteles statisztika szerint – mintegy ezer cikk és esszé, valamint eddig több mint 30 megjelent kötet őrzi írásbeli életművét.

Michael Wolffsohn német zsidó történész tanulmányozta a volt keletnémet titkosszolgálat, ismertebb nevén a Stasi aktáit. Ezek megerősítik azt, amiről már korábban tudósítottunk, miszerint titkos kapcsolatok álltak fenn a keletnémet rezsim és a Zsidó Világkongresszushoz, illetve a B’nai B’rith keretében működő Anti Defamation League-hoz (ADL) közel álló angol–amerikai cionista körök között. Wolffsohn a német kormány hivatalos megbízásából végezte kutatásait. Az egyik irat Wolfgang Vogel ügyvéd, keletnémet különleges ügynök szerepével foglalkozik olyan kényes diplomáciai küldetésekkel kapcsolatban, mint például az ügynökök cseréje. 1987 vége és 1989 közepe között két jeruzsálemi ügyvéd közvetítésével titkos tárgyalások folytak a Szíriában fogva tartott Ron Arad izraeli repülőtiszt és két Izraelben bebörtönzött KGB-kém cseréjéről. A két KGB-kém egyike Shabtal Kalmanivich, a nemzetközi fegyverkereskedelem és pénzmosás ismert alakja.

Sürgős vizsgálatot megkövetelő háborús és emberiség elleni bűntettek bizonyítékaira derült fény

Dzsehád Szaftavi palesztin fotós a legutóbbi gázai háború idején fotózta a háborús károkat, a cikk szerint egy idő után megunta a romokat, az égre szegezte kameráját, élő streamet indított, így a nézők nézhették egy az egyben, ahogy elpusztul Gázaváros. A 24 éves fotós utólag azt mondta, semmi célja nem volt ezzel, csak megmutatni a világnak, mi zajlik Gázában, hogyan halt meg 2100 palesztin (miközben Izrael 67 főt vesztett).

Az izraeli fegyveres erők csupán egyetlen napon 150 civilt és 75 gyereket öltek meg.

Az Amnesty International nemzetközi civil szervezet sajtóközleményében egy kutatást ismertet, amely a tavalyi rafahi izraeli támadásoknak kifejezetten csak egy napját, augusztus 1-jét vizsgálta.

Hóman Bálint egyetemi tanárt, 1946-ban a népbíróság koncepciós perben, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A Magyar Tudományos Akadémia kizárta tagjai sorából. Megalázva, meggyötörve, megkínozva, fizikailag rendszeresen bántalmazva, orvosi segítségnyújtás nélkül, súlyos betegen hunyt el hatvanhat éves korában a váci fegykórházban, s a váci rabtemető egyik gödrébe kerültek földi maradványai.

A Tanácsköztársaság legfőbb irányító testületében, a Forradalmi Kormányzótanácsban leginkább a marxista filozófus, Lukács György (képen) és a népbiztosok voltak a terror alkalmazásának legelszántabb képviselői. Álláspontjuknak igyekeztek eszmei indoklást is adni. Lukács György, aki a Vörös Hadsereg politikai biztosaként Poroszlón tizedelés során személyesen nyolc embert lövetett főbe, később így írt: „A vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait eltakarítsa a maga útjából.” 1919. április 15-én a Népszavában megjelent cikkében pedig a következőkre hívta fel a figyelmet: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” Társa, Szamuely Tibor már a hatalomátvételt megelőzően azt írta az „ellenforradalmárok”-ról a Vörös Újság február 11-ei számában: „Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! Mielőtt vérbe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!”

HÁT, AZ ELSŐ KORMÁNYBOTRÁNY bizony nem sokat váratott magára. És annak rendje-módja szerint természetesen egyúttal médiabotrány is a lelkem.

Az történt, hogy Horn Gyula, letéve az esküt – Isten engem úgy segéljen nélkül – átsétált a miniszterelnöki dolgozószobájába, és elsőként aláírta a rádió- és tévéelnökök kinevezési okmányait Göncz Árpádnak való felterjesztés céljából. Közben még folytak a hatpárti egyeztetések, ugyancsak a Parlamentben, avagy a Fehér Házban.

Horn Gyula gyakorlatias emberke. Tudja, hogy a hatpárti egyeztetés művirágkészítés. Eredménye csak az lehet, hogy odateszik a négy kis ellenzéki pártocska egyetértését a felterjesztéshez. Így szebb. De, ha nem tehetik oda, baj akkor sincs, hiszen a kérdés el van döntve. Ő pedig utazik Triesztbe, aztán Bonnba, nincs ideje eldöntött dolgokkal bíbelődni.

És hát annyi emberrel találkozik a magyar miniszterelnök-ember ezeken a nemzetközi találkozókon, akiről nem is tudja, kinek az embere voltaképpen. Ha aztán egy ilyen látszólag európai illetőségű, valójában egészen más elkötelezettségű ember megkérdezi tőle, vagy a környezete valamelyik tagjától, hogy aláírta-e, hát mennyivel könnyebb, hasznosabb könnyed mosollyal rávágni: persze, aláírtam.

Egyre többet tesszük fel magunknak a kérdést: mi végből vagyunk mi magyarok, itt e hálátlan Európában? Hivatásunk van, avagy csak pufferként működünk a népvándorlás ártalmai ellen, netán csak vonatkozási pont vagyunk? Eligazodás mások számára? Sárkány tanár úr, a ceglédi Kossuth-múzeum akkori igazgatója és történelemokítónk mondta volt: „Könnyű dolga van Európának, csak meg kell nézni, hol vannak a magyarok, mert az az örök vesztesek oldala. Ha győzni akar, a másikhoz kell átállnia.”

Fegyveresek őriznek egy lakatlanul álló, a Loire menti kastélyok stílusát utánzó épülettömeget Csömörön. Az épületet és körülötte a közel negyven hektár földet életében Bócsi András birtokolta. Bár nincstelen földművesként került Kádár János kommunista pártfőtitkár szolgálatába mint sofőr, annak halála idején még csak 31 éves volt, vállalkozó lett, s így tett szert a földbirtokra. A vállalkozókénti vagyonszerzése és életének tragikus végkifejlete közötti összefüggésről sokáig suttogtak. A suttogás oka az volt, hogy mert nem hitték, ezért folyton azt firtatták: vajon valóban véletlen vadászbalesetben vesztette életét a néhai pártfőtitkár egykori sofőrje?