Nemcsak a nemzet főtere újult meg, azáltal, hogy Károlyi Mihály elkerült a Kossuth térről, ahol szégyenszemre a mulasztásos hazaárulásban bűnös vörös gróf szobra állt. Akinek nem vitathatóan a nyíltan pacifista stratégiája, és az aktív ellenállás elmulasztása, valamint késlekedése okozta mindmáig legnagyobb tragédiánkat. Ő adta át a kommunistáknak a hatalmat, és ő az egyik okozója hazánk trianoni szétdarabolásának. A politikus, miniszterelnök, államfő és a testileg és szellemileg is gyenge formátumú ember különösen gyűlölte Tisza Istvánt, akinek meggyilkolása a vörös gróf féle csőcselékuralom alatt történt. Károlyi 1919 után emigrált, az 1945 utáni kommunista hatalommal jó kapcsolatot ápolt haláláig. Ennek köszönhetően emeltek szobrot számára az országház mellett, mely nem volt más, mint a hazaárulók a magyar önfeladást hirdetők szégyenteljes gyűlhelye. Jól mondta Orbán Viktor, Tisza István köztéri szobrának felállítása valóban önmagán túlmutató értelmet hordoz, annak az új korszaknak a kezdetét, amelyért a mai kormány 2010-től folyamatosan és megfeszített erővel dolgozik. Négy év alatt Orbán Viktor és kormánya valóban helyreállította Magyarország becsületét. (szerk)

Helyszíni közvetítés

- Egy hét összefüggései 1994. június 9. –

AZ ÖRDÖG A RÉSZLETEKBEN VAN – mint tudjuk. Ezért egy apró kis részlet a vasárnapi Kurírból: „Szekeres Imre nyitotta meg a sajtótájékoztatót. Arcán elmaradhatatlan mosolyával fogott bele mondandójába.” Most, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódja, minden titkainak továbbvivője. A szociáldemokratásodó MSZP abszolút győztesként beevezett a parlamentáris demokrácia teljhatalmába, egyből a „mosoly országa” lettünk.

A győztesek mosolya természetes. Itt azonban másról van szó. Ezeknek az elvtársaknak ugyanis hátra van csavarva a karjuk, és közben mosolyognak. Ez a mosolytakaró. Nem szabad észrevennie senkinek, hogy az elvtársak félnek. Mosolyogva buknak bele a koalícióba az SZDSZ-szel, nehogy a másik kezüket is hátracsavarják.

El akarják hitetni a társadalommal, hogy ők most már ilyenek: mosolygós, mindenkinek jót akaró bácsik, nénik. Szeretik a népet. Közben persze a volt belügyminiszterük elbattyog az Állambiztonsághoz, megtárgyal egyet-mást az ott partizánként megbújt elvtársakkal, és a mosoly alatt szépen megszervezik a társadalom újbóli ellenőrzését.

Vona Gábor Jobbik elnök szellemi lelki vezetője Baranyi Tibor Imre, aki László András tanítványa, szerzőtársa, s ennek a kompániának védelmében támad bennünket egy noname, a kuruc.info nevű szennyoldalon. Azt állítván, nevezetteknek semmi köze nincs sem a Haynau imádathoz, sem egymáshoz.

Akkor lássuk a tényeket László Andrástól: „Haynaunak a magyar történelemben voltaképpen – joggal mondhatjuk így – pozitív, sőt dicsőségesen pozitív szerepe volt.” (...)

Julius Jakob Freiherr von Haynau táborszernagy áldott emlékét meg kell őriznie minden nemzetszerető, nemzetéhez és hazájához hű, igaz magyar embernek. (…) Nyilvánvaló, hogy a világosi fegyverletétel után működni kezdő bíróságok törvényesen működtek. Haynau táborszernagynak – mint Magyarország katonai parancsnokának – különleges jogköre volt; felülbírálhatta a bírósági ítéleteket és kegyelmi jogai is voltak. Teljesen jogszerűen jártak el a bíróságok, és Haynau is jogszerűen, igazságosan járt el.” „felségárulóknak nevezi aradi hőseinket, alantas lázadásának nevezi a magyar ”szabadságharcot. A magát ultrajobboldalnak, ultradextrokonzervatívnak, de leginkább tradicionalistának nevező irányzat követői szerint 1848–1849 szélsőbaloldali, szabadkőműves felbujtásra létrejött aljas forradalmi lázadás volt, amely jóhiszemű-jószándékú embereket is magával ragadott, amely átment egy polgárháborús állapotsorozatba, s végül egy olyan belháborúba, amelybe idegen, külföldi katonai erőknek is be kellett avatkozniuk.

Orbán Viktor megnevezte kormánya, a harmadik Orbán-kormány tagjait. Éppen 11-en vannak, akárcsak egy futballcsapatban és ez a hasonlat azért is érvényes, mert tudjuk, Orbán szereti a focit. Ez a mostani csapat, vagy ha úgy tetszik válogatott egy komoly előkészítő munka, egy négyéves átszervezés eredményeként állt fel.

A cigányság eredete, európai szétszóródása, és sajátos archaikus létformája tulajdonképpen feltáratlan. Léteznek ugyan romológiai tanszékek, jelentős összegeket fordítanak kulturális és nem kulturális antropológiai kutatásokra, a magát liberálisnak nevezhető értelmiség megértően cicceg, amikor a cigányság problémáiról, kulturális különbségeiről valamilyen újabb program keretében százezreket, milliókat vagy milliárdokat lehet pályázni, de bármennyire is divatos, sőt kiemelten támogatott a cigányság kutatása, valódi tudásunk meglehetősen szerény a témában. Nem tudjuk pontosan hogyan és nem tudjuk miért jelentek meg cigányok Európa szinte minden területén. Nem tudjuk hogyan és miért nem integrálódtak a többségi társadalmakba, és nem tudjuk, hogy hogyan és miért nem integrálódnak ma sem. Csak azt tudjuk, hogy többségüknek esze ágában sincs az integrálódás. Pontosabban azt se tudják mi az.

Trianon (II. rész)

Valójában nem tudjuk, hogy a történelem megannyi elpusztult, másikban vagy több másikban feloldódott népe közül hány választotta – a kor tudatossági szintjének megfelelően – önkéntesen, beletörődve a felolvadást és a beolvadást, a néphalált. Meghajolva egy nagyobb erő parancsa előtt, megérezve, hogy az eredeti közösség vesztes és védhetetlen. A saját élet, a nemzés mindig mindenek fölött áll. Hány kisemberi kiegyezés történik meg, amikor egy sztyeppei ember megtanulja egy másik törzs nyelvét, odaadja barmait, vagy éppen lányait, anyaöleit. Sokféle néphalál volt már.

1989 a leigázott közép-európai népek valódi felszabadulása lehetett volna, ha a hidegháború egyedüli győztes szuperhatalma nem követi el azt a hibát, hogy minden elgondolás, terv, valamint helyzetfelmérés és a törmelékké vált népek levegőztetése és a fejek szellőztetése nélkül löki bele őket a váltásba. Közép-Európa népeivel mindenekelőtt tudatni kellett volna, hogy most már van lehetőségük a saját jövőjük megtervezésére. Ezek a nemzetek a közös szovjet sors ellenére különböző természetűek és különböző állapotban kerültek ki a bolsevizmusból. Nemcsak időre lett volna szükségük ahhoz, hogy fejlődési irányt, módszert válasszanak maguknak, nemcsak türelemre, hanem a Nyugat részéről sokkal több önfegyelemre és a saját karvalytőkéjének, a saját sok-sok rablójának a megfékezésére. Be kellett volna látnia, hogy ez alkalommal nemhogy felszabadítás nem történt, hanem éppen fordítva. A közép-európai népek csendes ellenállása őrölte fel a szovjet rendszert, miközben maguk is felőrlődtek.

Nem a tizedmagammal alapított párt történetét írom, csak a 2002-es tavaszi országgyűlési választások elvesztése után előállt helyzetet próbálom emlékezetembe idézni. A választások első fordulója utáni szétziláltságból a nemzeti oldal 8 évig képtelen volt felállni. Azt hamar átláttuk, mi ezen a helyzeten a rendelkezésünkre álló politikai és anyagi eszközökkel aligha tudunk változtatni. Hiszen olyan nagy erővel és szervezetten rontott ránk az ellen kívülről és belülről, hogy elkerülhetetlen volt a korábban szembefordulókkal a 2006-os választásokon a belülről is követelt összefogás kényszere. Az összefogás gondolata végül a körülmények nyomása alatt a MIÉP– Jobbik a Harmadik út pártban testet öltött. Az eredménytelenség közismert, az együttműködés rémálomszerű volt, a jobbikos jellemről sok mindent megtudtunk, és a többséghez képest Szegedi Csanád, akivel én mindössze egyszer találkoztam, egy kellemes modorú, jó kiállású, eszes fiatalembernek tűnt. De ahogy jött, úgy ment, az látszott rajta, ő másban utazik.