A tartalomból:

Csurka István : Áldozat. Sorskérdésünk sorsa (50.)

Jászi

Jászi Oszkár, amikor másfél, két lépésnyire ért Lendvai Istvánhoz a Városmajor középső, a tegnapi esőtől még kissé nedves, zúzottkő sétaútján, megemelte a kalapját. A kalap szürke volt és kis karimájú, nem olyan, mint amilyet általában a zsidók hordanak, nagy, fekete és széles karimájú. Ezt a tényt, hogy Jászi Oszkár nem hord zsidó jelvénynek számító nagy fekete kalapot, Lendvai, még mielőtt a másik megszólalt volna, rögzítette magában.

– Mi voltaképpen csak látásból ismerjük egymást, én azonban önnek úgyszólván minden írását elolvasom.

– Ezt magam is megteszem az önéivel – válaszolt Lendvai, és kissé bizonytalanul kezet nyújtott. A bizonytalanság a korkülönbségből fakadt, nyilvánvaló lévén, hogy Jászi az idősebb. Jászinak azonban ez a közvetlenség zsidósága elfogadását jelentette, valamint a Lendvai által róla írtakból kitetsző, nyilvánvaló hadiállapot felfüggesztését. Tudta ugyan, hogy ha megszólítja Lendvait, az nem lesz vele pökhendi, elutasító, mint már sokan Kun Béláék rémtettei után. Jászi kapott már megjegyzést a háta mögül, s véletlennek megjátszott levizelést nyilvános illemhelyen, amikor az üres volt. Gondolkozott is rajta, hogy megírja a „Világba”, egykori törzslapjába, amelybe a proletárdiktatúra uralomra jutása óta nem írt, hogy milyen bátrak az antiszemiták, ha nincs tanú ocsmányságukra, de nem írta meg és nem küldte el. Azzal nyugtatta magát, hogy jobb, ha nem töri meg önként vállalt hallgatását. Valójában nem merte megírni. Egész életében rejtekezve, nem zsidóként, küzdött a zsidó érdekekért, most fedje fel magát, amikor minden életveszélyessé vált? Pedig, ha megírja, igaza is lett volna. A kétféle viselkedést, a magyar elgyávulást ugyan a féktelen terror váltotta ki az emberekből, de akkor is méltatlan volt a magyarsághoz. Nem volt azonban kétséges, hogy Lendvai úriember, de kézfogásra mégsem számított.

Új volt még a jelenség. A zsidó – nem-zsidó vi-szony, a viselkedés egykori természetes kapcsolódásai és magától értetődő élei, különállásai elsöprődtek. Hidegebb tekintet, éreztetett lenézés, szemrehányás, durvaság és a fajta iránti megvetés jellemezte a sértett keresztény-magyar felet, zsidó oldalról pedig az uralomra jutottság tagadása, a személyes semlegesség hangoztatása, kitalált és valóságos sérelmeken alapuló viszont-vádak és megerősödő faji összetartás alakult ki. Az érintkezés zsidók és nem-zsidók között tulajdonképpen megszűnt. Ami az előző korszakban is ferde, terhelt, rosszízű volt, az is, meg ami baráti és egymáshoz őszintén közelítő volt, az is. Elsőként a dzsentri vonult vissza régi adósságai és fűtetlen szobája falai közé, s ezért nem volt kár, ámde vitte magával a kedélyt, s ez már bizony hiányzott. Csak néhány fölkeveredett zsidó dzsentriskedett, természetesen kedélytelenül, mert a zsidó viccelni nagyon tud, de a jó kedély idegen tőle. Az emberek elsősorban a kedély elhamvadásában érzékelték a viselkedésbeli változást. Új életforma volt kialakulóban, amelyet voltaképpen senki nem kívánt. Másképpen viselkedni a nyilvánosságban és másképpen a magánéletben, a zártban, a titkosban, és a tudat mélyén elkülöníteni a világról alkotott véleményt – ez a bolsevik terror gyorskövetkezménye volt.

– Örülök a találkozásunknak, mert így el tudok búcsúzni egy nemes ellenfelemtől.

– Abbázia? Karlsbad? Riviéra?

– Emigrálok.

– Üldözik a bolsevikok?

– Éppenséggel nem üldöznek, de nem is szeretnek, amellett nemsokára megbuknak.

– Nem szoktam volt hinni próféciáinak, de most szívesen tenném.

– Nem gondolja komolyan ezt. Ön is látja, hogy a magyar társadalomban a bolsevizmus talajtalan. Nem akarja a becsületes munkás, az iparos, nem akarja, mondanom se kell, a klérus és a főnemesség, de nem akarja a zsidó kapitalizmus sem.

– Noha ennek nem sok jelét adta eddig – mondta Lendvai, némi éllel a hangjában. Jászi erre nem válaszolt, de nem is mozdult szembenálló helyzetéből. Úgy álltak egymással szemben, mint akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, a helyzettel, amelybe belekerültek.

Kilencedik alkalommal adták át az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Szkíta Aranyszarvas-díjat. Az idén Csurka István drámaíró vehette át Mihály Gábor szobrászművésztől az elismerést. A jelenlévők ebből az alkalomból részleteket láthattak a Hét tonna dollár, A kard, Az amerikai cigaretta és a Miért rosszak a magyar filmek? című nagy sikerű produkciókból, melyek forgatókönyvét Csurka István írta. Ezt követően Dörner György színművész olvasta fel Fakan Balázs laudációját Csurka Istvánról.

Elfogadta az Országgyűlés a kötelező magánnyugdíj-pénztári rendszer eltörlésének és a szolidaritás alapján álló állam nyugdíjrendszer megtámasztásának törvényét. A törvény győzelem a rossz és bűnös múlt felett. Amellett nemzetközi siker. A kemény magyar előretörés nélkül az EU nem adta volna meg a lehetőséget a lengyeleknek, hogy beszámíthassák a deficitbe a magánpénztárakba való befizetéseket.

Talán megengedi nekem a kedves olvasó, hogy folytassam fejtegetésem a múlt héten elkezdett témában, a hamis történelem kérdéskörében. Elemzésemhez bővítőlegesen és új szempontot képezve járul hozzá egy most kiadott kitűnő könyv, Gervai András: „Fedőneve: szocializmus” című s a titkosszolgálatokról, a beszervezési módozatokról, az áldozatokról és a nem áldozatokról szóló könyve. Találó a felosztás, amelyet Gervai alkalmaz. Leírja a kényszerítettség eseteit, a félig-meddig megzsarolt emberek történetét, valamint a karriervágyból alakoskodók jellemgyengeségét és későbbi gyáva menekülésüket. Érdekessége és előnye a műnek, amelyben írói látással és átéléssel előadott sorsok vonulnak el szemünk előtt, hogy sok alkalommal megnevezi az egyes hálózatba fogott vagy illesztett személyek tartótisztjeit. Jelentéseket ír le és elemez, de legerősebb eszköze, hogy miután leírta a beszervezett vagy a beszervezés elől menekülő ember körülményeit, szenvedéseit, jellemét, melléteszi a száraz jelentést és a főnökök jelentésekre rótt pőre utasításait. Ezekből pedig, miközben elvonul előttünk a szenvedő vagy megszorított ember, meglátjuk a másik oldalon a vaskalapos ávóst, a hivatásos jellemzúzót, a rendőrt, a párt harcosát, aki feltétlenül hisz tette helyességében és még gonoszságának a gyanúja sem merül fel benne.

– Zalaszántón október 3-án az idei önkormányzati választáson szavazategyenlőség alakult ki a Fidesz és a MIÉP jelöltje között, emiatt ismételt választásra került sor, ahol a település eddigi vezetője, a MIÉP elnökségének tagja, Farkas Lajos nyert, mögötte az októberben a Fidesz-KDNP jelöltjeként, most pedig függetlenként induló Vajda Károly végzett, részletezte Gecse Ágnes közjegyző a Magyar Távirati Irodának. Polgármester úr, mindenekelőtt gratulálok.

– Köszönöm szépen, ha nem hangzik szerénytelenül, én számítottam erre az eredményre. Bíztam a zalaszántóiak bölcsességében, akik gyűlölködés helyett a szeretetet, a rágalmazás helyett a megbízható, nyugodt vezetést választották, és talán az elmúlt négy év munkája arról győzte meg a településen élőket, hogy én négy évvel ezelőtt is polgármester-jelöltként a MIÉP programját, a rend programját  ígértem s valósítottam meg. Bízom abban, hogy ez továbbra is az emberek józan megítélése folytán fog működni, mert valóban ez az élet programja. Nem lehet káoszban, összevisszaságban, indulatoktól vezérelve élni az életet. Egy településnek is megbízható, erős vezetésre van szüksége. Úgy gondolom, hogy ez a szavazatokban megnyilvánuló választási fölény ennek köszönhető.

A tartalomból:

Csurka István drámája : A hatodik koporsó

Történik a múltban és a jelenben. Színhelye a versailles-i békekonferencia egyik különterme, amelyben a cseh-szlovák – román, a szerb-horvát – román határmegállapító bizottság ülésezett 1919 februárjában. A hátsó front nagy részét egy hatalmas tárgyalóasztal foglalja el, amely mögött majd a delegátusok ülnek, valamennyien szemben, középen az elnök, Tardieu. A tárgyalóasztal a székekkel, és a delegátusok mögötti szakértői széksorokkal együtt egy dobogón van, és mindenestül előrébb tolható, amikor a tárgyalás folyik. A szakértői székeken nem ül senki, zárt ülés lesz, határozathozatallal. A szereplők két részre oszlanak: a jelen szereplői, akik ma is élnek, és a jegyzőkönyvek alapján felidézett történelmi személyek, akik közül csak a Kivégzett forradalmár látja az élő főszereplőt, a Hatodik Koporsó Apródját.  

Kiemelkedően fontos külpolitikai eseményre került sor december 6-án, hétfőn Vatikánvárosban: a katolikus egyház feje magánkihallgatáson fogadta Orbán Viktort, a Magyar Köztársaság miniszterelnökét. A hivatalos küldöttség tagja volt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Balog Zoltán, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára, illetve Szíjjártó Péter miniszterelnöki szóvivő. Orbán Viktort vatikáni útjára felesége, Lévai Anikó és öt gyermeke is elkísérte.

Egyik előző írásomban itt már érintettem 2001.szeptember 11-ének, mint a hamis történelem XXI. századi indító eseményének a kérdését, de adós maradtam a hamis történelemnek, mint fogalomnak a meghatározásával. Lehet, persze, hogy most is adós maradok, vagy csak részletfizetést tudok teljesíteni. A kérdés ugyanis „bonyolult.” A szó azért van idézőjelbe téve, mert a hamis történelmet írók és különösen a hamis történelem zsurnaliszta terjesztőinek kedvenc szava. Számukra minden, amit nem tudnak leírni, megokolni, érthetően kifejteni – bonyolult. A hamis történelem azonban talán valóban az. Ha a legegyszerűbb tényezőből indulunk ki, hogy a hamis történelem az újkorban a győztesek történelme és a vesztesekre csak rá van erőszakolva, már mellé is ütöttünk, mert a vesztes is írhat és ír is hamis történelmet magának.

A magánnyugdíj-pénztárak rendszerét a Világbank ajánlására vezették be Magyarországon is. Amikor a Világbank vezetése úgy látta, hogy lanyhul a kereslet a hitelek iránt és a kamatok megfizetése is akadozik, viszont kihelyezni való pénz egyre nagyobb mennyiségben áll rendelkezésre, elindított egy tipikus amerikai akciót. Egy módfelett humánus, mondhatni felszabadító és önzetlenül demokratikusnak látszó akciót, olyat, mint Irak felszabadítása a zsarnokság alól, vagy uram bocsá, a szovjet által leigázott országok felszabadítása és a piacgazdaság gyönyöreibe való bekapcsolása.