Már 1995 tavaszán készen álltak az izraeli háborús héják, hogy Rabinnal végezzenek. Nagyon nem tetszett nekik, ami addig történt, s rosszkedvüket csak fokozta, hogy az amerikai közvetítéssel induló béketárgyalások jól haladtak. A tárgyalások eredményeként belátható közelségbe került a mindkét nép többsége által régóta vágyott izraeli–palesztin békéhez vezető úton való elindulás. Paradoxonnak tűnik, de a héjákra a béke kitörésének a lehetősége is fenyegetőleg hatott, bár már kész forgatókönyvük volt arra az esetre, ha nem tudnák megakadályozni a békeszerződés tartalommal való megtöltését. A szélsőjobb belső informátorai, akik Rabin biztonsági emberei között bújtak meg, tudatában voltak annak, hogy Rabin nem hajlandó golyóálló mellényt ölteni. Ez tény volt, nem legenda hiszen több nyilvános rendezvényen is anélkül jelent meg. Az izraeli miniszterelnök a hozzá hű biztonsági emberek figyelmeztetése ellenére úgy gondolta, neki nincs miért félnie a saját népétől.

Tévedett.

A Jobbik és Vona Gábor kétségtelen sikerei szükségessé teszik, hogy megpróbáljunk a jelenség mögé nézni.

Nehéz elfogulatlan véleményt alkotnom a Jobbikról. Ennek az ellenszenvnek az elsődleges oka, hogy a Jobbik tartalmatlanná tette azt a politikai krédót, melyet úgy általában nemzeti radikalizmusnak neveznek. Ma, ha a nemzeti radikalizmus szóba jön, akkor általában cigányellenességre, kopaszokra, gárdára asszociál az átlagember. Holott a nemzeti radikalizmus Szabó Dezsőtől, Bajcsy-Zsilinszky Endrén és Németh Lászlón át Csurka Istvánig a magyar politikai gondolkodás egyedi és jelentős alkotása, mely képes volt rávilágítani a XX. század legnagyobb magyar problémáira, a földkérdéstől, a munka elértéktelenedésén keresztül a magyar középosztály lecsúszásán át a kapitalizmus nehézségéig, és mert szembeszállni a nagy diktatúrákkal, legyen az a nemzeti szocializmus vagy a kommunizmus.

A bolsevikok vagy leninisták, nyíltan hirdetik a kereszténység elleni osztályharcot, a tömegek mozgósítását, gyakorolják az erőszakot. Ez nem fantáziálás, meg kell hallgatni néhány betelefonálójukat, bele kell olvasni bloggereik oldalaiba, esetleg hozzászólásaikat böngészve is ugyanerre a véleményre juthatunk, illetve meg kell nézni a legutóbbi fellépésüket, melyet számtalan TV csatorna közvetített.

Az egyik tőkés a tőkés társaságot vezeti, a másik az ellene irányuló mozgalmat, pártot szervezi. Így a proletár beéri az igazságos osztozás elvéért való küzdelemmel, ami természetesen soha nem valósul meg. Bizonyítja ezt, hogy az a szocializmus, amelyet megteremtettek, ahol sikerült nekik, többnyire államkapitalizmus lett. Ezt az államot, a proletárpárt a nagytőkével közösen birtokolja. Időnként és helyt-helyt megengednek nemzeti kommunizmusokat. Magyarországon egy percig sem volt ilyen.

Az MSZP-t nem temetik el, de a sorsára hagyják, mint Gorbacsov hagyta a népi demokráciákat a nyolcvanas években. Nekik most csak a csordaszellem pártjára van szükségük a most uralkodó zűrzavar meghosszabbításához. A cél az, hogy az új proletárpárt legalább erős második legyen a választásokon, és ne csak a Fidesz esetleges egyedüli kétharmados többségét, hanem esetleg más nemzeti pártokkal együtt elérhető kétharmados alkotmánymódosító többségét is akadályozza meg, és végül magát az egyszerű, tisztességes kormányalakítást és kormányzást is.

Feladataink a 95. évfordulón

„Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.” Az alkotmány preambulumában olvasható mondat figyelmeztet bennünket arra, hogy június 4. nem csak a gyász és fájdalom napja. Trianon kötelességet ró ránk, nem véletlenül lett 2010-ben ez a nemzeti összetartozás napja is. Így elgondolkodhatunk, hogy milyen feladataink vannak a 95. évfordulón, mit tehetünk 2015-ben a magyarság megmaradásáért, egységéért?

Nem könnyű a helyzetünk, hiszen ma a világ közvéleményét sokkal jobban foglalkoztatja akár a melegek házassága is, mint az alapvető emberi és kisebbségi jogok. Borzasztó távol áll a külhoni magyarság azoktól a jogoktól, amelyeket az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei élveztek a XIX. században, mégsem hallják ma meg sehol a hangunkat.

A süket fülek ellenére sem hagyhatjuk magunkat a nemzetközi tárgyalóasztaloknál, nem tehetünk le a kétnyelvű táblákról, a szabad zászlóhasználatról. Nem nyugodhatunk bele a felvidékiek jogfosztottságába, abba, hogy az Európai Unióban elveszítheti valaki egyik állampolgárságát, amiért felveszi a magyart.

Halmy Kund, a Retörki történésze által készített „Beszéljenek az iratok – Szemelvények az MSZMP KB Kultúrpolitikai és Művelődéspolitikai Munkaközösségének iratanyagaiból (1976-1988)” című kötetet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága adta ki, a „Cenzúra? – Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának működése, 1982” című kötetet pedig a Retörki.

A bemutatón Bíró Zoltán, a Retörki főigazgatója a korszakról szólva elmondta: Aczél György olyannyira élvezte Kádár megbecsülését, hogy akkor is a kultúrpolitika meghatározója maradhatott, amikor éppen alacsonyabb pozíciókba került, ezen a területen „mellette senki nem rúghatott labdába”.

Dr. Becsky Sándor (1882–1942) főjegyző emlékezete

Nem így kellene hűvös, árnyas

szobában kényelmes íróasztal

mellől szólani hozzátok, jól

tudom. Menni kellene házról

házra, városról városra, mint

egy izzadt, fáradt, fanatikus

csavargó. Csak két égő szememet,

szakadozott ruhámat, porlepett

bocskoromat hívni bizonyságul

a szeretet nagy igazsága mellé.

És rekedt hangon, félig sírva

kiabálni miden ablak alatt:

Szakadt lelkeket foltozni, foltozni!

tört szíveket drótozni, drótozni!

– idézte a szelíd és alázatos szívű Isten szolgája, Msgr. Pásztor Károly pápai prelátus, címzetes apát plébános úr Dsida Jenőt, a Becsky Sándorra emlékező szentmise kezdetén.

Ezen a szombat délelőttön, 11 órakor a vállaji római katolikus Szent lélek templomának ötven méter magas tornyában megkonduló három harang különleges eseményre hívta a község népét és a vendégsereget.

A tartalomból:

ÉVFORDULÓ

Bertha Bulcsut kétszer is felterjesztik Kossuth-díjra, második alkalommal a bizottság szavazatainak száz százalékának birtokában Aczél elvtárs kihúzza a listáról.

Bertha Bulcsu Nagykanizsán született, édesanyja testvérének Szekeres József utcai lakásában 1935. május 9-én Budapesten hunyt el 1997. január 19-én. Életrajza a Petőfi Irodalom Múzeum honlapján: „Édesapja tanító volt, édesanyja őt és két kisebb testvérét nevelte. Gyermek- és diákéveit Zalahalápon, Tapolcán, Nemeskeresztúron és Balatongyörökön töltötte. Keszthelyen érettségizett 1953-ban. Politikai okokból nem tanulhatott tovább. A Balaton mellett, Zala megyében, Dunapentelén volt segédmunkás. 1956 őszétől Pécsett először fémnyomó munkásként, majd rövid ideig könyvtárosként dolgozott. 1960–63-ban az Esti Pécsi Napló kulturális rovatvezetője, 1963–67-ben a Dunántúli Napló főmunkatársa. 1956 előtt kezdett publikálni, első novelláskönyve 1962-ben jelent meg. Első felesége Nemes Teréz (1956 és 1961 között), egy fiúgyermekük született. Második felesége 1966-tól Nagy Franciska újságíró és író, egy leánygyermekük született.1967- ben Budapestre költözött. Szabadúszó író, 1971–74- ben az Új Írás szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese, 1976–94-ben az Élet és Irodalom főmunkatársa, 1993-tól a Lyukasóra szerkesztőbizottsági tagja. 1976-ban rövid ideig a Magyar Írószövetség titkára. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának.”

Lehet-e komoly pártot építeni 1,5 milliárdból? Magyarországon biztosan. Főleg, ha az egyszerű pártelnök cége az összeget a választások előtt kapja. Persze az is lehet, hogy a pénz majd elosztva jön az Altus Zrt.-nek az Európai Bizottságtól. A 30 millió forint alaptőkével rendelkező cég vezetését Dobrev Klára, Gyurcsány felesége végzi, Gyurcsány mindössze tulajdonos. Miféle összeférhetetlenség lenne? Ugyan kérem.