Most tulajdonképpen boldog méltatást kellene írnom a nagy sikerről. Hogy a Saul fia című film tarolt Cannes-ban, hogy kiderült Andy Vajna mégiscsak ért a filmhez, tudja, kinek kell adni a támogatást. Elsőfilmes kapott 340 milliót, megcsinálta a filmet és nyert.

Komoly fricska ez a fanyalgóknak, kiderült, hogy az Ascher–Schilling–Tar tengelyen köpködők nem csak alkalmatlanok, de hazudnak is. Vajna már a második sikerprodukciót finanszírozza elsőfilmessel. Van szeme hozzá.

De mégsem lehet felhőtlenül kacarászni, hogy tessék, a rikácsolás ellenére a kormány elképzelése a jó, mint oly sok más területen.

Nem láttam a filmet, biztosan jó, mint ahogy Kertész Imre is jó író, és Szabó István Mephistója is jó film. A rossz érzéseim kiváltói nem az alkotók, a film, a finanszírozás, vagy a siker. A rossz érzés kiváltója az alkotói szabadság tudatos, manipulatív és politikai célokat szolgáló korlátozása. A szocializmusra emlékeztető kategorizálás, a támogatott, tűrt, tiltott kategóriák továbbélése.

Csintalan a fenegyerek

Vannak dolgok, melyek hirtelen felbukkannak az ember emlékezetében. Ilyen ez a távoli időkből ittmaradt, összetorlódott képi emlékegyveleg: a médiahajóról, mely évente kifutott a Dunán, és az enyedi Nagy Mihály valamikori KISZ vezető által rendezett próbaválasztásokról. Ez vagy a 96-os, vagy 97-es év volt, a pártelnökök kaposvári vitáján a füvön várakoztunk, Szabó Iván szórakoztatta a társaságot, mikor hallom a nekem háttal álló Csurka Istvánt: te, légy szíves, gyere csak ide! Megfordulok és ott áll Csintalan. Az akkor kormányzó MSZP alelnöke.

Ki tudja miért bukkant fel elém éppen ez a kép, mikor az átkozott magnómat ötödszörre se tudtam rendesen beállítani az óbudai Anytime kávézó kertjében, ahol találkoztunk. Riportalanyom éppen olyan természetesen vette most is az akadályt, ahogy annak idején ott a kaposvári focipályán állt oda Csurka István elé: parancsolj, Elnök úr! Persze sans gene bukfencezett is Csintalan 94-ben a nagy szoci győzelem idején, és megígérte, hogy megeszi a kalapját, ha Simon Peresz szavai Magyarország felvásárlásáról igaznak bizonyulnak.

Felnőtt már a fenegyerek? És egyáltalán hova tartozónak érzi magát? Politikus, újságíró vagy egyéb? – nyitom rá az ajtót.

– Csintalan Sanyi vagyok leginkább – komolytalankodik. Valószínű sosem fogok felnőni, remélem mindig őrzök magamban valamit a gyermek naivitásából. Hogy milyen csoportba tartozom? Semmilyenbe. Van bennem egy jó adag exhibicionizmus, a közélet iránt erősen érdeklődő, azt jobb irányba befolyásolni akaró fazonnak gondolom magam.

Az Orbán-kormány, a Fidesz és Magyarország

Tézisként abból induljunk ki, hogy a 2010-es, majd 2014-es választások elsöprő erejű uralását, nem a kampány, vagy a politikai kommunikáció hozta. Ebben – véleményem szerint – három tényező játszott szerepet: az ellenzék önpusztító alkalmatlansága, Orbán Viktor mint az egyetlen cselekvőképes politikus képe, illetve Orbán Viktor kezdeményezéseinek magyarbarát indíttatása.

Ezeket a választók jelentős része világosan látta, sőt érezte. A fenti hármas átérzése, függetlenül a kampánytól vagy az egész rendszer politikai megnyilvánulásaitól nem hagyott lehetőséget, hogy a választók nagy többsége másra ikszeljen.

Orbán Viktor mint az egyetlen cselekvőképes politikus képe pedig nem az imidzsteremtés mestermunkája, nem a kampánytanácsadók, PR-szakemberek és beszédírók zsenije, hanem Orbán Viktor személyisége.

Ez a személyiség, megfelelő konstellációban, alkalmasnak bizonyult, hogy a Max Weber-i karizmatikus uralkodás gyakorlatát, vagy hogy a Századvég munkatársainak kedvesebb legyen, a Tilo Schabert-i autokratát megszemélyesítse.

Helyzetünket nehezíti, hogy az a nemzet, amely akkor vált felnőtt európaivá, és később számtalan nehézség ellenére, a szétdarabolás és a kétféle megszállás után is élve maradt, és megvívta a huszadik század egyetlen tiszta eszmei alapzatú forradalmát és szabadságharcát, az a nemzet most veszélyben van. Meglehet, végveszélyben. Erről kell most szólni.

Végre tisztán kell látnunk helyzetünket. A frontvonal negyvennyolc óta a magyarság és az idegenség között húzódik. Megmaradni vagy beolvadni, lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés. Amikor a kölyök császár legaljasabb pribékje, a kevert vérű Haynau vérbe és gyászba borította az országot, a nemzet legjobb erői, azok, amelyek a magyarság legszebb emelkedő évtizedeiben a forradalmat előkészítették, passzív rezisztenciába vonultak, a fájdalom a legnagyobb szellemeket törte meg, Széchenyi Döblingben, Vörösmarty idehaza maradt alul a lelkét tépdeső keselyűkkel szemben. De Arany János megírta a Walesi bárdokat. A nemzet együtt maradt és átlátta helyzetét. Aztán, amikor a világpolitikai változások lehetővé tették, felelős vezetői megkötötték a kiegyezést, amely minden ellentmondásával együtt még évtizedekre fenntartotta a Magyar Birodalmat a Monarchia társországaként.

A félelem szaga címmel jelent meg glosszánk tárgya. Ha minket kérdeznek, azt javasoltuk volna, inkább a félelem bére címet válasszák, mert félni összehasonlíthatatlanul jövedelmezőbb és divatosabb is manapság. E bűvszó jegyében egyre több olyan publikáció jelenik meg kormánypárti politikusok közeléből szerzett bizalmas, belső infókra utalva, ám pontos, ellenőrizhető forrás megjelölése nélkül, mint amilyen a hirtelen lépést váltó, korábban keményen kormánypárti MNO-on közölt Lukács Csaba cikke.

A magyarországi liberálbolsi pártok és a velük szimbiózisban élő sajtójuk provincializmusa megdöbbentő.

Pedig hogy szeretnék magukat világpolgárnak láttatni. Miközben a küszöbön álló változások a népvándorlások korához hasonló, a mai európai ember számára szinte elképzelhetetlen konfliktusokat jósolnak, ezek bezárták magukat mindörökre Habony Gucci táskájába.

Idióták. Semmit sem tanultak, azóta hogy a nagy bolsi bukás tavaszán Gyurcsányt, Bajnait és Lendvai Ildikó nagysasszonyt közvetítették, amint torkuk szakadtából bömbölték, hogy a föld fog sarkából kidőlni, s most, mikor tényleg kidőlni látszik, ugyanezek egy végtelenített szalagról Timike, Andy Vajna, Gucci táska, „a szűk férfiöltönybe bujtatott korrrruuupcióóóóóóóó” c. nótát játsszák. Ezeket hiába akarja segíteni a nagy nemzetköziség, ezek olyan hülyék, hogy a jól kitalált tervet is keresztülhúzzák. Megtették nekik azt szívességet, hogy ideküldtek egy „jó barátot”, aki tollba mondta, bemutatta, hogyan kell kormányt buktatni. Rendeztek a megsegítésükre egy nagy nemzetközi ihletésű offenzívát, megmozgattak az érdekükben összességében mintegy tízezer embert, úgy gondolták legjobb élőben a tévéik képernyőjén lenyomni a nép torkán: itt van, végre megérkezett az alapvető társadalmi hangulatváltás! Pluszban kiosztottak számukra két képviselői helyet a Fidesz veszprémi „készletéből”.

A napokban jelent meg Seymour M. Hersch írása a London Book of Reviewban, melyben teljesen új tényeket tárt fel Oszama bin Ladennel kapcsolatban. Hersch hitelességét megalapozza, hogy a vietnami háborúban ő derítette fel az egyik legszörnyűbb amerikai tömegmészárlást, melyben több száz fegyvertelen öreget, nőt és gyereket, méghozzá köztük számtalan csecsemőt mészárolt le az amerikai hadsereg két egysége. A kivégzésszerű mészárlás közben jó néhány nőt megerőszakoltak. Hersch cikke akkor alapjaiban rengette meg a vietnami háborúba vetett hitet.

Hersch mostani rendkívül hosszú írásában többek között azt állítja, hogy bin Laden 2006 óta a Pakisztáni különleges erők az ISI fogságában volt. Pakisztán tulajdonképpen Amerika szövetségese, számtalan akcióban vett részt, az ISI hírhedt börtöneiben számtalan rabot kínoztak meg, több közös akciót szerveztek a pakisztáni és amerikai erők. Ugyanakkor Pakisztán kapcsolatban áll a szélsőséges iszlám csoportok közül jó néhánnyal. Pakisztán katonai erejét és jelentőségét atomarzenálja adja. Az amerikaiak a kétségkívül diktatórikus katonai rezsimmel éppen a fentiek miatt nem húznak ujjat, holott több forrás is állítja, hogy Pakisztán a terrorizmus melegágya.

A hírszerző közösségnek ugyanakkor kapóra jön, hogy Pakisztán ellensúlya a szintén atomfegyverrel rendelkező Indiának. A két hatalom sakkban tartja egymást, így az amerikaiak által oly nagyra értékelt egyensúly fennáll, ami nem veszélyezteti az amerikai befolyás kiteljesedését. Sőt!

Pakisztán tehát 2006 óta tartotta fogva bin Ladent. Harsch szerint bin Laden rejtegetéséért jelentős Szaúd-Arábiából származó összegekhez jutottak az ISI vezetői. Ráadásul Amerikától is jelentős segélyeket és könyveletlen kenőpénzeket kaptak különböző pakisztáni szervezetek és vezetők.

Pakisztán titokban tartotta bin Laden fogva tartását szövetségese előtt egészen addig, amíg az egyik pakisztáni hírszerző tiszt a 25 millió dolláros nyomravezetői díj fejében el nem árulta a CIA iszlamabadi állomásfőnökének, Jonathan Banknek a terroristavezér hollétét. Miután teljes mértékben nem tudtak meggyőződni bin Laden azonosságáról, a hírszerző közösség elzárta a pakisztáni pénzcsapokat. A hadsereg vezetője Kajáni tábornok és az ISI igazgatója Pasa tábornok hamar belátta, hogy jobb, ha együttműködnek az amerikaiakkal. Összesen két kikötésük volt. Az egyik, hogy bin Ladent öljék meg az akció alatt, a másik, hogy ne derüljön ki, hogy együttműködtek az amerikaiakkal, mivel bin Laden igen népszerű Pakisztánban.

Tavaly télen, még az MDF Országos Gyűlésének előkészítése idején előbb a dunakeszi, majd a budapesti I–XII. kerületi MDF-szervezet közzétett egy-egy, az MDF Bem téri központját súlyosan elmarasztaló nyilatkozatot. A választott tisztségviselők és testületek bírálatára a megyei hivatalok, vezetők, alkalmazottak válaszoltak, kiállva a „Bem tér” és név szerint Mészáros akkori hivatalvezető mellett. Mindezt az elnökségnek címzett, azonos stílusban fogant levelekben tették. Miközben az elnökség elmerült a tiltakozások tanulmányozásában, Zacsek Gyula észrevette, hogy a Zalaegerszegről érkezett Mészáros-éltetés és a szabolcs-szatmári is egyazon veszprémi faxról van feladva, néhány percnyi eltéréssel. Amikor azonban ezt nyomban szóvá tette, az akkori centrum, amelyik majdnem ugyanolyan volt, mint a mostani, lesöpörte furcsállását, s még őt bélyegezte akadékoskodónak.

Közvetlenül az országos gyűlés előtt véletlenül napvilágra került egy dolgozat, amelyet az MDF-központ egy másik alkalmazottja írt egy máig meg nem nevezett elnökségi tag és ugyancsak Mészáros felkérésére. Ez Csurkának, az elnökség egyik tagjának kiszorítva megtartására dolgozott ki elképzeléseket, forgatókönyvet. Ennek a forgatókönyvnek egy-egy eleme meg is valósult az országos gyűlésen. Alapállása szerint Csurkát meg kell fosztani minden cselekvési lehetőségtől, látszólagos szerepeket kell eljátszatni vele, hogy álaktivitásától félrevezetve megtarthatók legyenek azok a tömegek, amelyek mögötte állnak, s amelyekre a centrumnak szüksége van.

Vlagyimir Putyin jobbján egy második világháborús veterán, balján pedig Hszi Csin-ping kínai államfő és felesége ült a dísztribünön, és az egypólusú világrendet ostorozta ünnepi beszédében 2015. május 9-én, szombaton, a náci Németország felett az európai hadszíntéren aratott győzelem 70. évfordulója alkalmából.

Ha akarjuk, ha nem Putyin a Vörös téren párhuzamba állította „a hitleri kaland”-ot, amely az egész világ számára szörnyű leckét jelentett, az egypólusú világrenddel. Hiszen az 1930-as években sem vette rögtön észre „a felvilágosult Európa a halálos veszélyt a nácizmus ideológiájában, s most, 70 év elteltével a történelem ismét éberségre int. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a faji felsőbbrendűség és kivételezettség eszméje vezetett a legvéresebb háborúhoz”.